Balog Zoltánnak, az emberi erőforrások miniszterének beszéde a Kamara ünnepi rendezvényén

A Magyar Gyógyszerészi Kamara a 2014. november 21-23. között megrendezett Köztestületi napokon ünnepelte alapításának 25., köztestületté válásának 20. évfordulóját.

A háromnapos rendezvény szombat délutáni programjában köszöntötte a gyógyszerészeket Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.

Az alábbiakban ünnepi köszöntőjét olvashatják.

 

Tisztelt Elnök Úr, tisztelt Küldöttgyűlés!

Huszonöt év igen nagy idő. Huszonöt év alatt számos eredményt lehet elérni, de ha nem vigyázunk, akkor sok kárt is okozhatunk. Istennek hála, a Magyar Gyógyszerészi Kamara az előbbiekben jeleskedett: büszke lehet azokra az eredményekre, amelyek az elmúlt huszonöt, illetve húsz évet jellemzik. Ahhoz, hogy ezeket patikamérlegre tegyük, hosszabb előadásra lenne szükség, ám mégis érdemes legalább nagy vonalakban értékelni mindazt, ami ebben az időszakban történt. Ha a mérleg serpenyőjére rátesszük az elmúlt huszonöt évet, akkor úgy vélem – a patikusszakma kifejezését használva –, hogy a keverési arányok jók, és az irányt is helyesnek tartom. S ami külön örömteli dolog, ahogy elnök úr is kifejezte: még Magyarországon is előfordul, hogy mindkét fél betartja, amiben megállapodott. Ettől kezdve – ahogy ma mondani szokás – ez dupla nyertes, és nem dupla vesztes játszma. Nyertese a kormány, nyertese a gyógyszerészi kamara, nemcsak a nyolcezer tag, hanem mindazok, akikre ez a megállapodás kisugárzik. Ha egy szakmai szervezet és a kormány között megállapodás születik, akkor annak nyilván nyertese egész Magyarország. Köszönöm Elnök úr, a jó együttműködést!

Voltak nehezebb időszakok, voltak könnyebbek, és voltak sikerek is – érdemes ezekre visszatekintenünk. Tegnap nem tudtam itt lenni, de hasonló helyen voltam, talán még a terem mérete is ilyen lehetett; Baden-Badenben jártunk miniszterelnök úrral, ahol a német családi vállalkozások kongresszusát rendezték meg. Körülbelül 200 ember volt jelen, a becslések szerint ez 15 milliárd eurós vagyont jelent. Csak hogy néhányukat említsem: Volkswagen, Mövenpick és más olyan vállalkozások, amelyeknek a német családi vállalkozások szövetségének elnöke szerint az a különlegességük – és ez német sajátosság –, hogy a családi vállalkozás, a családi hagyomány, a családi foglalkoztatás, a családi kultúra és a vállalati menedzsment kapcsolata olyan légkört teremt a legapróbb vállalatnál is, hogy az óriáscéggé fejlődhet, amely aztán behálózza az egész világot. És akkor már közeledünk a gyógyszertárakhoz. Az elnök – aki egyébként mellettem ült az ebédnél – elmondta, hogy 200 családról van szó, valamint azt is megemlítette, hogy neki öt gyermeke és húsz unokája van. Nyilvánvaló, hogy ez is kell az ilyen kiterjedt családi vállalkozásokhoz: az unokatestvérek, a nagybátyák, az egész családhálózat olyan vállalati filozófiát képvisel, amelyet önök, gyógyszerészek értenek, hiszen tudják, mit jelent az, hogy a vállalkozás apáról fiúra száll. Természetesen a hölgyeket se hagyjuk ki, akik, látom, többségben vannak!

A továbbélő családi tradíció sajátos gazdasági szemléletet jelent. Nem egyszerűen arról van szó, hogy hogyan tegyünk szert olyan haszonra a családon belül, amelyet másokkal nem akarunk megosztani, hanem ez igenis kulturális kérdés. Én kis faluból indultam el, mint sokan mások, ahol a vidéki értelmiséget az orvos, a pap, a tanító és a gyógyszerész alkotta. Jómagam a második csoportba tartoztam. Az a bizalom, amely a gyógyszerésznek, a gyógyszertár dolgozóinak a helybeliekhez való viszonyát meghatározza, különleges érték.

 Magyarországon – ahogy elnök úr is említette – 1950 után jöttek a nehéz idők. Ma nagyon nehéz visszatalálni azokhoz a hagyományokhoz, amelyek ezt az országot életben tartották és tartják akkor is, amikor a politikai vezetők nem alkalmasak erre a feladatra. Ezért nagyon fontos újra felfedeznünk ezeket a hagyományokat. 

 Ezekhez a tradíciókhoz, ehhez a kultúrához és nem kevésbé a gyógyszerészek kultúrájának a megújításához nyilván hozzátartozik, hogy olyan gazdasági közeg vegye őket körül, amely nem ellehetetleníti, hanem megerősíti ezt a kultúrát. Ezen a téren komoly tennivalóink voltak: mindenképpen meg kell emlékezni arról, hogy 2006-ban olyan súlyos folyamat indult el, amelyet, ha 2010-ben nem sikerül megállítanunk, akkor ez a kultúra talán már visszahozhatatlanul elveszett volna. A gyógyszerészet olyan kereskedelmi tevékenységgé silányult volna, amely súlyos hiányérzetet keltett volna a rászorulókban, a gyógyulásra vágyókban. Hiszen az emberek mély bizalommal fordulnak a gyógyszerészhez, nem úgy, mint egy nagy bevásárlóközpont pénztárosához, aki beüti az árat, és elkéri a pénzt. Nekem a nagymamám annak idején azt mondta, hogy amit nem merek megkérdezni az orvostól, azt megkérdezhetem a gyógyszerész kisasszonytól.

Ez a bizalom, ez a kultúra, ez a tanácsadás egyébként ma már megjelenik költségvetési forrásokban is. Önök rendkívül fontos láncszemet képeznek az állami gondoskodás folyamatában. Lényegbevágó, hogy saját kézben, magánvállalkozásként működjék a gyógyszerész szakma, ugyanakkor mégis egy állami szolgáltatás kinyújtott keze – kicsit nagyképűen úgy szokták mondani, hogy a célcsoport felé irányuló transzmissziós szíja – legyen, akár a lakossági, akár a kórházi gyógyszerellátásban, vagy egyéb gyógyszerészi szakmai tudást igénylő területen dolgozzanak a gyógyszerészek. A statisztikák szerint – de ezt önök jobban tudják, mint én, bár én is igyekeztem megtanulni erre az alkalomra – évente 60 millió beteg–gyógyszerész találkozás történik. Ebben hihetetlen nagy lehetőségek rejlenek a gyógyulás előmozdítására, a tanácsadásra, a törődésre, a gondoskodásra, mindarra, ami az önök hivatásának lényege. És hát nem hibázhatnak. Nem remeghet a kezük az arányok megfelelő eltalálásánál – bizony, ez az egészség és a betegség, vagy a gyógyulás és a rosszabb egészségi állapot közötti döntést is jelenti egyúttal. 

A 2010 előtti időket valóban az jellemzi, hogy az akkori kormány meg a kereskedelem szereplői rosszul felfogott piacgazdasági szemlélet alapján úgy gondolták, hogy ebben az országban mindent liberalizálni lehet, mindent ki lehet árusítani. Kulturális többlet az, amit a gyógyszerészek a gyógyszerkiszolgáláshoz hozzátesznek. Ha azt mondjuk, „gyógyszert a gyógyszertárból”, ez nem a régi reklámot jelenti: „cipőt a cipőboltból”, nem. Ez ennél komolyabb szlogen, mégpedig amiatt a többlet miatt, amelyet önök szakmai tudásuknak, emberségüknek köszönhetően  hozzátesznek, és ez a többlet nélkülözhetetlen. Ezért nagyon fontos, hogy sikerült megállítanunk azt a liberalizációs folyamatot, amely 2006-ban újabb nagy lendületet vett.

A liberalizáció hatására oda jutottunk, hogy két évvel a bevezetése után a vidéki kistelepüléseken mintegy 300 gyógyszertárat már csak működési célú állami támogatással lehetett fenntartani, mert a csőd szélére jutottak. Emlékszem arra a válságtanácskozásra, amikor még a választás előtt meglátogattuk elnök urat a gyógyszertárában, és találkoztunk a kamara vezetésével; kijelenthetjük, hogy 2010-ben káosz, gazdasági, szakmai és morális válság jellemezte a helyzetet. Ez nem az önök munkájára, hanem azokéra volt jellemző, akik megpróbáltak erre a szabadpiaci területre benyomulni. A lakossági gyógyszerellátást végző gyógyszertárak ijesztő mértékben adósodtak el, és a 2006-os adatokhoz képest megduplázódtak a kintlévőségek. Ez is az elmúlt 25 évhez tartozik. 2010-ben minden negyedik gyógyszertár veszteségesen működött. Az offshore cégek féktelen patikaalapítási – mondjuk így – aranyláza „gyógyszerárusító helyekké” degradálta a gyógyszertárakat. Ma is nagyon érzékeny ez az egyensúly, hiszen látható, hogy különféle marketingtevékenységekkel befolyásolni lehet a gyógyszerfogyasztást: ezek vagy arra sarkallják az embereket, hogy egyre több gyógyszert vásároljanak, vagy pedig az egészséges életmód felé irányítják őket, amelynek része természetesen az is, hogy adott esetben gyógyszerre van szükségünk – ám mindig mértékletesen és szakszerűen. És ne feledkezzünk meg arról a személyes szakmai felelősségről sem, amely ezt a kultúrát jellemzi. Mi nyitottak vagyunk, készen állunk arra, hogy a személyes szakmai felelősségvállaláson nyugvó ellátási modell részesüljön előnyben. Készen állunk további lépések megtételére is, és bízom benne, hogy önök érzékelik ebben az ügyben az előrelépést.

 Az intézkedések eredményességét nagymértékben elősegítette, hogy 2010-ben stratégiai megállapodást kötöttünk, amelyet idén megújítottunk. Akkor a szakma 12 pontban rögzítette a követeléseit, az elvárásait, a kéréseit. Ha visszatekintünk, elmondhatjuk, hogy ezek túlnyomórészt teljesültek. Ezt egy kísérlet részének tekinthetjük. Ha az emberrel valami jó vagy rossz történik, ha valami közelről érinti, nehéz megtalálnia az esemény helyét a rendszerben. Így vagyunk most Magyarországon, bár a nagyhatalmak buzgón segítenek bennünket abban, hogy elhelyezzük magunkat valahol a térképen. Látnunk kell, hogy ami Magyarországon történik, az másutt sem ismeretlen – ha csak arra gondolok, hogy meghoztuk a törvényt arra vonatkozólag, hogy 2014. január elsejétől 25 százalékot, 2017. január elsejétől pedig 50 százalékot meghaladónak kell lennie a gyógyszerészi tulajdonnak. Önök nyilván ezer történettel tudnák illusztrálni, hogy ez hogyan jó, hogyan rossz – én ebből csak kettőt-hármat ismerek –, de abban biztos vagyok, hogy maga az irány jó. Ha a nagyobb összefüggést nézem, akkor mégiscsak arról szól a történet, hogy meg lehet-e fordítani egy országban a gazdaság szintjén a tulajdonszerzéssel járó káros folyamatokat. A tulajdon szent – mondják –, de nemcsak akkor, amikor már annyit loptunk, hogy nyugodtan mondhatjuk: a tulajdon szent, hanem előtte is. Önök részesei egy nagy kísérletnek. Vissza lehet-e fordítani egy rossz privatizációs gyakorlatot, stratégiát? Az élet számos területén próbálkozunk ezzel. Önök is ezt teszik 25 éve. Ha arra gondolunk, hogy az 1990-es évektől – de már előtte is – hogyan zajlott Magyarországon a privatizáció, láthatjuk, hogy sokkal jobban kiszolgáltattuk magunkat, mint bármely más európai ország, és nem csak az energiaellátás vagy a közszolgáltatások terén. Ezeket a folyamatokat meg kell kísérelnünk visszafordítani, de ez nem olyan egyszerű, mintha eleve jól csináltuk volna.

Kodály Zoltánnak  van egy gyönyörű kis írása arról, hogy ha valaki zongorázni tanul, és a kisujjával rosszul tanulja meg leütni a billentyűt, akkor utána nyolcszoros energia szükséges ahhoz, hogy megtanulja helyesen leütni. Nyolcszorosa tehát, mintha eleve jól tanulta volna meg. Ezzel a példával csak azt szeretném bemutatni, hogy azok az erőfeszítések, amelyeket önökkel szövetségben teszünk, mind azt a célt szolgálják, hogy a gyógyszertár, a gyógyszerészet az legyen a magyar kultúrában, a magyar egészségőrző és egészséghelyreállító kultúrában, ami volt több száz éven keresztül. Azoknak a kezében legyen az ügy, akik ezt a legnagyobb felelősséggel tudják ellátni, és az ő kezükben legyen a tulajdon is.

 Beszélnünk kell a népegészségügyi felelősségről is. A költségvetési konszolidáció jegyében a gyógyszer-támogatási rendszert úgy alakítottuk át, hogy külön figyelmet fordítottunk a közvetlen gyógyszerellátás rendszerének biztosítására. Bizonyára emlékeznek még arra az intézkedésre, amely éves szinten 700 millió forinttal járult hozzá az egy települést egyedül ellátó kisgyógyszertárak finanszírozásához. Ez összesen 500 település gyógyszerellátását segítette. Aztán sikertörténet a generikus ösztönző rendszer is: évi 3,6 milliárd forint jutott arra, hogy a betegek az azonos hatóanyagú készítmények közül valóban a kedvezőbbet vásárolhassák. Annál szomorúbb nincs, mint amikor a gyógyszertárban valaki keresgél a pénztárcájában, és nem tudja kifizetni a gyógyszert; ez súlyos dolog. Szócska Mikós államtitkár úr munkájának egyik sikere, hogy úgy sikerült a gyógyszergyártókkal és nagykereskedőkkel megállapodnia, hogy ebből komoly megtakarítása volt a gyógyszerkasszának, részben a generikus gyógyszerek, részben pedig bizonyos gyógyszerek árának csökkentésével. Így 10 milliárd forintot sikerült a betegeknél hagyni, mert ha összességében nézzük, akkor ennyivel kevesebbet kellett a gyógyszerekért fizetniük. 2011-ben a betegek 30 százaléka kapott ilyen preferált gyógyszert, ez az arány azóta 50 százalékra emelkedett. Ha ezt összeszámoljuk, a betegek valóban 10 milliárd forinttal fizettek kevesebbet a támogatott gyógyszerekért, mint azelőtt. A gyógyszertári szolgáltatási díj – amely, tudom, nem  egészen jól fejezi ki azt a többletet, amelyet a gyógyszerészek nyújtanak – négy és fél milliárdnyi évente, ebben benne van a tanácsadás, az empátia, a szakmai segítség, az önök mindennapi gondoskodása.

A múlt hónap végén kellett benyújtanunk az előző időszakra vonatkozó beszámolót az Országgyűlésnek, ott mindezeket el tudtuk mondani, illetve le tudtuk írni. Bízom benne, hogy ez a hír megkapja azt a nyilvánosságot, amelyet megérdemel. A veszteséges gyógyszertárak száma 2013-ig a 2010-es szintről egyharmadára csökkent. Az ágazat adózása 2010-hez képest a 2013-as évben több mint két és félszeresére nőtt. Ezek szerint önök jó adófizetők. A beszállítói tartozások több mint 30 százalékkal csökkentek, és beálltak a liberalizáció előtti utolsó év, a 2006-os szintjére. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy minden olyan rózsás, hogy hamarosan a paradicsomba megyünk, de azt azért ki merem mondani, hogy jó irányba haladunk, és hogy az arányokat megpróbáltuk jól beállítani.

Azért is fontosnak tartottam, hogy ma itt legyek, hogy elmondhassam: szívesen dolgozom továbbra is a Kamarával, várjuk az önök jobbító javaslatait. Nemcsak a 25 évet szerettem volna megköszönni, hanem külön-külön mindenkinek azt a munkát, amelyet naponta az alkalmazottaival együtt a betegek gyógyulásáért, és mindazokért a magyar emberekért tesz, akik több emberi erőforrásra várnak.

Köszönöm szépen!

 

 

mgyk.hu

vissza