„…éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok”
(Ef 4,1)

 

Quo vadis pharmacia?

Dr. Hankó Zoltán

A 2024-es év elején dr. Csupor Dezső professzor úr, MGYT alelnök felkért, hogy egy készülő kiadványba írjam meg a közforgalom (közvetlen lakossági gyógyszerellátás) helyzetértékelését és vízióját. A levélből az is nyilvánvalóvá vált, hogy hasonló felkérést kapott az oktatás, az ipar és a kórházi-klinikai gyógyszerészet egy-egy képviselője is. Mint jelezte, az MGYT a kiadványt az alapításának centenáriumára kívánja megjelentetni. A felkérést elfogadtam és júliusra el is készítettem az írást „Quo vadis pharmacia?” címmel.

Ezt követően, szeptember végén rendezte az MGYT a centenáriumi ünnepségsorozat záró eseményét, amelyen a négy témában dr. Bódis Attila (ipar), prof. dr. Botz Lajos (oktatás), dr. Süle András (kórházi-klinikai gyógyszerészet) és én (lakossági gyógyszerellátás) tartottunk előadást.

A gyógyszerészet jövőképe mindenképpen további egyeztetéseket igényel, ezért a konferenciát követően kezdeményeztem, hogy az MGYT, a MAGYOSZ és a Kamara a felkért szerzők bevonásával folytassa a közös gondolkodást az MGYT koordinálásával. Azóta több egyeztetés is történt és decemberben az MGYT honlapjára feltöltésre került dr. Bódis Attila és prof. dr. Botz Lajos írása, valamint a „Quo vadis pharmacia?” című írásom.

Mivel a „Quo vadis pharmacia?” c. írás terjedelmes, az elkövetkező napokban több részre bontva, de változatlan tartalommal teszem közzé a Kamara honlapján, a minél szélesebb körű elérhetőség érdekében. Az írás az alábbi fejezetekre bontva jelenik meg:

   I. Bevezetés, Történelmi távlatok
   https://www.mgyk.hu/dr-hanko-zoltan-quo-vadis-pharmacia-8211;-i-resz.html

   II. Állam és gyógyszerészet
   III. A gyógyszertári gyógyszerészet gazdasági dimenziói
   IV. Kompetenciák, gyógyszertári szolgáltatások
   V. Társadalmi környezet és az elvárások
   VI. A technológiai környezetről
   VII. Gyógyszerészi szemlélet
   VIII. Merre tovább? 

II.
Állam és gyógyszerészet

1. A Mária Terézia által 1770-ben kiadott „Generale Normativum in Re Sanitatis” és „a közegészségügyről szóló 1876-os XIV. törvénycikk” alapjaiban határozta meg a magyarországi gyógyszertári gyógyszerészet helyzetét és fejlődési irányát. Ezek kimondták, hogy a gyógyszertárak állami felügyelet alatt álló közegészségügyi intézmények, és mint ilyenek, nem tartoznak az „iparüzletek” sorába. A korábbi reáljogú gyógyszertárak fennmaradhattak, azonban új gyógyszertárat már csak személyi jog alapján lehetett nyitni. Új helyzetet teremtett az 1948. évi XXX. törvénycikk „a gyógyszerészetről”, amely megerősítette a személyi jog intézményét, részletesen körülírta a gyógyszertárlétesítés demográfiai és geográfiai feltételeit, sőt a hatályba lépését követően a korábbi reáljogú gyógyszertárakat határidőhöz kötötten, már csak személyi jogú gyógyszertárként lehetett tovább működtetni (ami az örökléssel és a hozzátartozói személyi joggal kapcsolatos kérdéseket középpontba állította). A II. világháború utáni évekig (pontosabban az 1950-es államosításig) a hazai gyógyszertári gyógyszerészet az Osztrák-Magyar Monarchia gyógyszerészet-modelljét őrizve, lényegében a „kontinentális” gyógyszerészet modellhez tartozott.

2. Az államosítás (1950-ben) az addig a gyógyszertára működéséért a gyógyszerész személyes felelősségére és egzisztenciális függetlenségére (magántulajdonára) épülő, új gyógyszertár létesítését a szükségleti elv alapján engedélyező rendszert megszüntette. A döntést a gyógyszerésztársadalom nehezen viselte el, hatalmas, sokáig nem gyógyuló sebet kapott. A gyógyszertártulajdonosoknak a vagyonát kártalanítás nélkül vették el, sőt azt sem engedték meg, hogy saját volt gyógyszertárukban dolgozhassanak tovább. A döntés súlyos, de ritkán említett következményei között kell szólni arról, hogy a gyógyszerészeknek nemcsak az addigi szakmai és egzisztenciális függetlensége szűnt meg, hanem a gyógyszerésztársadalom egésze bérből élő állami alkalmazottá vált és még gyógyszertárvezetőként is beosztott lett. A szakmai és egzisztenciális önállóság elvételével párhuzamosan az értelmiségi lét megélése is nehézzé vált. Ráadásul sok éven át szakmai kérdésekben is laikus vezetők dirigáltak a diplomás egészségügyi szakembereknek. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a gyógyszerészek gyermekeinek is hosszú időn át gátolták az egyetemi felvételét (nemkívánatossá váltak a gyógyszerész „dinasztiák”), s az „ötvenes évek” fojtott légkörében a szakma újra szervezése szinte lehetetlen küldetésnek tűnt. Ugyanakkor tény, hogy a rendszerváltozást megelőző másfél-két évtizedben a gyógyszertári központok vezetői közé már egyre több gyógyszerész került, akiknek jelentős szerepük volt a konszolidációs folyamatban.

Ma sem lehetünk eléggé hálásak azoknak az elődeinknek (elsősorban Schulek Elemérnek, Végh Antalnak, Mozsonyi Sándornak, Nikolics Károlynak, Kedvessy Györgynek, Zalai Károlynak és a munkatársaiknak), akik az államosítás után összefogtak, hogy mentsék a menthetőt. Rövid idő alatt megszervezték a szakfelügyeletet, az új V. Gyógyszerkönyvre hivatkozással továbbképzéseket szerveztek, a betiltott tudományos és korábbi érdekvédelmi szerveződések helyett – okos kompromisszummal – elfogadták, hogy másfél évtizedig csak szakszervezeti keretek között szerveződhetnek. És úgyszintén hálásnak kell lennünk azoknak a patikusoknak, akik ellehetetlenített helyzetük ellenére, amikor már ismét lehetett, gyógyszerésznek adták a gyermekeiket. Ezzel az „értékőrző” hozzáállással sikerült a rendszerváltozásig megőrizni a szakmailag és egzisztenciálisan független gyógyszerészet ethoszát. A rendszerváltozáskor (még élő) ethosz megtartásában komoly szerepe volt a Magyar Gyógyszerészeti Társaság vezetőinek, a gyógyszerész dinasztiák képviselőinek és a rendszerváltozáskor a függetlenséget célul kitűző szerveződéseknek (akik végül a Kamara szervezetében tömörültek).

3.  A rendszerváltozáskor a gyógyszerésztársadalom tőke és vezetői tapasztalat nélkül, négy évtized negatív mentális terheivel és kiválasztási aránytalanságaival vágott bele a gyógyszerészet szakmai, erkölcsi és anyagi rehabilitációjába. Az első jogelőd nélküli magángyógyszertárat 1990-ben lehetett megnyitni egy olyan miniszteri rendelet alapján, amely (hivatalosan) nem a gyógyszertárak létesítését és működtetését akarta szabályozni, hanem csak magángyógyszerészi tevékenységre adott lehetőséget. Azonban ennek keretei között jöttek létre a jogelőd nélküli magángyógyszertárak. A magángyógyszertár létesítésének sem a helyére, sem a feltételeire (beleértve a tevékenységi körét, az alapterületét, funkcionális helyiségeit), sem a tulajdonosi összetételére, sem a működtető gazdasági társaságra vonatkozóan nem volt jogszabályi rendelkezés, mégis közel 500 gyógyszertár létesült 1994-ig. Ekkor lépett hatályba a „gyógyszertárak létesítéséről és működésük egyes szabályairól szóló” 1994. évi LIV. törvény (gyógyszertári törvény). Ez egyfelől szabályozta az állami/önkormányzati tulajdonban lévő, gyógyszertári központok által működtetett kb. 1400 közforgalmú gyógyszertár privatizációjának legfontosabb szabályait, beleértve a személyi jog visszahozatalát a gyógyszerészeti jogrendbe, valamint a működtető gazdasági társaságok korlátozására vonatkozó előírásokat.  Másfelől privatizálni, illetve új gyógyszertárat létrehozni e törvény alapján már csak egyéni vállalkozó gyógyszerésznek és olyan betéti társaságnak lehetett, amelyben a gyógyszerész beltag (aki teljes magánvagyonával felelt a gyógyszertárért és a vállalkozásért) 25%-os vagyoni betéttel rendelkezett.  Új gyógyszertárat létrehozni már csak a szükségleti elv figyelembevételével, demográfiai és geográfiai korlátok között lehetett. És az új jogszabály azt is előírta, hogy a korábban létesített magángyógyszertáraknak öt éven belül (1999 szeptemberig) az építészeti és tárgyi feltételekhez, a személyi jog előírásaihoz, valamint a működtető gazdasági társaságra vonatkozó előírásokhoz igazodni kell. 

A „gyógyszertárak létesítéséről és működésük egyes szabályairól szóló” 1994. évi LIV. törvény jó szándéka és sok értéke nem vitatható. A korábbi szocialista (államkapitalista) berendezkedésű gyógyszertári rendszer helyett – a „kontinentális” gyógyszerészet történelmi hagyományaihoz visszanyúlva – visszahozta a jogrendbe a személyes felelősség és a szükséglet alapú gyógyszertárlétesítés elvét: a szociális piacgazdaság építésének egyik téglájaként volt értelmezhető. Ha valaki összeveti az 1948-as XXX. törvénycikk normaszövegét az 1994-ben megalkotott gyógyszertári törvényével, sok esetben betűhíven átvett részleteket talál. Tény azonban, hogy a ’90-es évek elején már más körülmények voltak, mint 40 évvel azelőtt, és az 1948-ban használt fogalmak is mást jelentettek. Pl. a betéti társaság kültagjai, akik többnyire a hiányzó tőkét biztosították, ekkor már nem „csendestársak” voltak, hanem jogot tartottak a vállalkozás irányítására. Viszont a teljes felelősség a beltag gyógyszerészé volt, aki a személyi jogával és teljes magánvagyonával felelt a vállalkozásért. Az új szabályozás a (már akkor is létező) gyógyszertári hálózatokról nem vett tudomást, így nem szabott korlátot arra vonatkozóan, hogy egyszerre hány gyógyszertári vállalkozásban lehet tulajdonos valaki és a fúziótilalomról sem rendelkezett, holott már a jogelőd nélküli magángyógyszertárak között is szép számmal voltak ilyenek, sőt a gyógyszertárak privatizációja során ezek tovább bővültek és újak is létrejöttek.

A gazdasági társaságok kizárására irányuló törekvés érthető volt. A gyógyszertári törvény a gyógyszerész egyéni vállalkozását engedte meg és a betéti társaságban a személyi jogos gyógyszerész legalább 25%-os vagyoni betétjét írta elő. Az egyéni vállalkozás elvileg tiszta helyzetet teremtett, ugyanakkor a személyi jogos gyógyszerész halálával a vállalkozás megszűnt és a gyógyszertár működési engedélye sem maradhatott fenn. (Megjegyzem, hogy még ma is vannak egyéni vállalkozásként működtetett gyógyszertárak, amelyek személyi jogos – tulajdonos – gyógyszerészeinek ezzel a kockázattal számolni kell.) A betéti társaság induló vagyoni betétje akár ötezer forint is lehetett. Így, ha 1251 Ft-tal vett részt benne a gyógyszerész, az alapítása már szabályos volt, miközben a hiányzó összeget a bt alapítói (döntő mértékben a kültagok) tagi kölcsönként is biztosíthatták. Ez az egyébként gyakori helyzet a vállalkozáson belüli döntési kompetenciákat alapvetően meghatározta.

A hálózatosodás folyamatát budapesti patikaprivatizációs igazgatóként közelről megtapasztalhattam, sőt azt is, hogy a gyógyszerészeknek biztosított kedvező kamatozású és futamidejű hitelek ellenére, számos olyan privatizációra került sor, ahol a gyógyszertárvezetői pozíció (munkahely) megtartásáért, vagy „külsős” (tehát nem az adott gyógyszertárban foglalkoztatott) pályázóként, kollégáink stróman szerepet vállaltak.

Az 1994-es parlamenti választásokat követően megváltozott politikai szemlélet azt is lehetővé tette, hogy az 1995-ben indult patikaprivatizáció során több megyében lényegében az összes gyógyszertár egy befektetőcsoport kezébe kerüljön (ráadásul úgy, hogy papíron teljesítették a jogszabályi előírásokat). Utólag is tanulságos és máig ható következményei vannak, hogy a törvény ugyan tiltotta gyógyszer-nagykereskedő gyógyszertári tulajdonszerzését, de a közvetett tulajdonlást (nagykereskedő tulajdonosának más vállalkozásán keresztüli tulajdonszerzését) nem zárta ki. Ilyen körülmények között indult el a ma legnagyobb gyógyszertári lánc építése is, ráadásul az ezzel kapcsolatos tényeket legalább másfél-két éven keresztül titkolva a gyógyszerészek elől.

Tény, hogy az állam a magángyógyszerészetről szóló 1990-es miniszteri rendelet és a gyógyszertári törvény (ez utóbbi megkésett, 1994-es) megalkotásával megteremtette a lehetőséget arra, hogy a gyógyszertári gyógyszerészet visszatérjen a hagyományaihoz, és ez nagy jelentőségű esemény volt. De részben a késedelmes törvényalkotás és a gyógyszerészek tőkehiánya, részben az előző évtizedek szellemi öröksége, részben az 1994-es parlamenti választást követően megváltozott politikai környezet miatt a gyógyszertárak gyógyszerészi kézbe kerülése felemás eredménnyel járt. A deklarált szándékok és a napi valóság feszültségét a gyógyszertári törvény megalkotását követően nem sokkal a szociális piacgazdaságot építő politika neoliberális politikára való cserélése tovább növelte.

4. Az állam és gyógyszerészet viszonyának a gyógyszertárak 2006-os liberalizációja egy új dimenzióját nyitotta meg. Az akkori hazai politikai elit eleve meglévő neoliberális törekvéseit az Unió Bizottságának 2005-ös felszólítása is legitimálta, amikor utasították a tagállamokat a lakossági gyógyszerellátás liberalizációjára. A hazánkban radikális gyorsasággal és kíméletlenséggel végrehajtott liberalizálás egyik pillanatról a másikra lehetővé tette új gyógyszertárak szinte korlátlan létesítését, megszüntette a gazdasági társaságok addigi korlátozására és a gyógyszerészek kötelező vagyoni betétjére vonatkozó előírásokat. Az új szabályozás legitimálta a korábban szabálytalanul vagy szabálykerülő módon kialakult tulajdonosi pozíciókat és a nagykereskedők immár korlátozás nélkül létesíthettek, működtethettek és adhattak-vehettek gyógyszertárakat. Egyfajta „aranyláz” jegyében új befektetők is megszállták a gyógyszertárakat. Sok gyógyszerész vagyona egyik pillanatról a másikra elértéktelenedett és a korábbi egzisztenciális védettség megszűnt. A személyi jog elnevezése megmaradt, de teljesen kiüresedett, sőt a gyógyszertár vezetéséhez fűződő jogköröket is lenullázták.

Jellemző volt a helyzetre az akkori hasonlat: szerezhető vezetői jogosítvány úgy, hogy nem kell hozzá autótulajdonosnak lenni. Bárki kaphatott személyi jogot (ha a szakmai feltételnek megfelelt), de az önmagában nem hatalmazott fel konkrét gyógyszertár irányítására. Emiatt a liberalizációs időszak végére több személyi jogos gyógyszerész volt, mint ahány gyógyszertár működött.

A liberalizációs szabályozás során a gyógyszertárak létesítésére, tulajdonlására és működtetésére vonatkozó rendelkezéseken túl szinte minden gyógyszerészi diplomához kötött, jogszabályban rögzített és piacképes kompetenciát elvettek a gyógyszertári gyógyszerészektől. Ekkor született politikai döntés arról is, hogy (1) az egy gyógyszerésszel működő gyógyszertárak nyitvatartási idejének 30 százalékában nem kell gyógyszerésznek jelen lennie (később sikerült helyreállítani a „rendet”), (2) gyógyszerkiadó automaták is telepíthetők (később ezt is sikerült a jogszabályból kivezetni), (3) nem kell minden gyógyszertárban magizni (később ez is rendeződött), továbbá a gyógyszerek egy része gyógyszertáron kívül is forgalmazható.  

A liberalizáció éveiben több mint 550 új gyógyszertár jött létre (akár az utca túloldalán, szemben egy már korábban működővel). Az időszak végére mintegy 70 milliárdra nőtt a kifizetetlen számlák összértéke, a gyógyszertárak negyede veszteséges volt, az ágazat súlyos gazdasági, szakmai és morális válságba süllyedt.

A 2006 végén hatályba lépett gyógyszergazdaságossági törvény új gyógyszertár létesítését először ún. „többletszolgáltatás” vállalásához kötötte, ami a valóságban nem jelentett plusz terhet. A patikalétesítés teljes körű liberalizálásának határidejét 2010. január 1.-ben jelölték ki, ami után már semmiféle korlát nem lett volna. Ennek hatályba lépését megelőzően egészen a parlamenti végszavazás előtti fázisig sikerült egy olyan módosítást végig vinni, amely szerint az új patikák létesítése olyan többletvállaláshoz lett volna kötve (24 órás nyitvatartás), amely valódi korlátot jelentett volna és nem tette volna lehetővé új gyógyszertárak további tömeges nyitását. Azonban az „utolsó pillanatban” az egyik (akkor még gyógyszerészek elől rejtett) láncépítésben érdekelt nagykereskedő vezetője és a láncépítés talán legkétesebb hírnevet szerzett szereplője a politikai kapcsolatait kihasználva elérte, hogy az (akkori instabil kormányon belüli helyzet további destabilizálásával fenyegetve) az előterjesztést visszavonják. Viszont az akkori nagyobb kormánypárt néhány egészségpolitikusával együttműködve, a teljeskörű liberalizálás határidejét jogszabálymódosítással 2011. január 1-ig sikerült elhalasztani. Az Egészségügyi Bizottság egyik akkori (kormánypárti) alelnöke erről, a 2010 tavaszi parlamenti választás eredményét és a kormányváltást előre látva, úgy tájékoztatott telefonon, közvetlenül a döntés után: „lesz fél éved, hogy visszafordítsátok a liberalizációt”.

A liberalizáció és annak bevezetési körülményei az állam és a gyógyszerészet viszonyában komoly törést és súlyos hitelességi válságot okoztak. A gyógyszerellátás újabb rendszerváltozására sok gyógyszerész kiégéssel reagált, mások pedig „felvették a kesztyűt” és az életben maradásért szabadpiaci modell szerint kezdték el irányítani gyógyszertári vállalkozásukat. A liberalizáció sok negatív hatása máig velünk él.

5. A liberalizáció csődje után 2010-ben sor került annak leállítására és az előző két évtized számos szabályozási hibája is felszámolásra került. 2011-től ismét érvényesült a gyógyszertárlétesítésben a szükségleti elv, a személyi jogot rehabilitálták, a nagykereskedőknek megtiltották a további tulajdonszerzést gyógyszertárakban (a közvetett tulajdonszerzést is!), kizárásra kerültek az off shore cégek a patikatulajdonlásból és bevezették a fúziótilalmat. A gazdasági társaságokra 2006-ig érvényes korlátozásokat már nem hozták vissza, de a változások részét képezte, hogy 21 évvel a rendszerváltozás kezdete után, felmenő rendszerben (6 éves átmeneti időt biztosítva) jogszabály írta elő a kezetektől igényelt tényleges többségi gyógyszerészi tulajdont a gyógyszertári vállalkozásokban. Ezt később kiegészítette a szindikálás tilalma és semmissége, ami egyaránt vonatkozott a tulajdoni hányadra és a személyi joggal kapcsolatos jogkörökre.

A liberalizáció leállítása és a gyógyszerészet újabb rendszerváltása három tényező eredőjeként valósulhatott meg.

1. Az Unió Bizottsága 2005-ös felszólításának – amely a tagállamokat utasította patikapiacuk liberalizálására – nem minden tagállam engedelmeskedett, sőt ezek ügye az Unió Bíróságánál kötött ki. A Bíróság 2009. május 19-én kimondta, hogy

 – az Unió által védelmezett értékek között a letelepedés szabadságának és a tőke szabad mozgásának elvénél erősebb az élet és az egészség védelme, valamint a közegészségügyi érdek,
– az egészségügy szabályozása tagállami hatáskör,
– a gyógyszerellátás az egészségügy rendszerébe tartozik és ebből adódóan a tagállamok eltérhetnek a versenypiaci szabályozástól a gyógyszertárak létesítésének, tulajdonlásának és működtetésének szabályozásában,
– nem biztonságosabb és nem hatékonyabb a liberális gyógyszerellátás a szabályozott rendszereknél,
– a tagállamnak nem kell megvárni a negatív folyamatok bekövetkeztét, hanem a kockázatot felismerve, „preventív” módon is intézkedhet,
– a biztonság, a minőség és a hatékonyság garanciája a szakmailag és egzisztenciálisan független gyógyszerész,
– a gyógyszerész függetlensége a gyógyszerpiac többi szereplőjével szemben (gyárak, nagykereskedők, orvosok) különösen fontos,
– a gyógyszerésznek figyelembe kell venni a betegérdeket és a költségtakarékosság igényét,
– a betegellátásban résztvevő gyógyszerésszel szemben hivatásetikai követelmények támaszthatók.

Ezt követte az Unió Bíróságának 2010. június 1-i döntése, amely szerint (1) a párhuzamos feladatot ellátó struktúrák lehetővé tétele felesleges és káros, ezért (2) indokolt lehet a geográfiai és demográfiai szabályozás.

2. A 2010-ben kormányra kerülő politikai erő szakított az előző években hatalmon volt kormány társadalompolitikájával. Az előző években a részben külföldi tőkére, részben hazai nagyvállalkozói rétegre alapozó gazdaságpolitika és az ebből egyenesen következő „kétpólusú” társadalmi szerkezet helyett (amelybe tökéletesen illeszkedett a gyógyszertárláncok építése, a vertikális integráció és a gyógyszerészek alkalmazottá válása), előtérbe került a nemzeti érdekkörbe tartozó, akkor még döntően kkv-kra alapozó vállalkozások megerősítése és egy stabil középosztály kialakításának igénye. Ez széles rétegeknek tárta ki a kaput az egzisztenciális megerősödés (függetlenség) előtt. Ebbe a filozófiába beilleszthető volt a gyógyszertárak nemzeti érdekkörbe történő visszahozatala, a többségi gyógyszerészi tulajdonlása és a hárompólusú (erős középosztályt feltételező) társadalomkép középosztályába a szakmailag és egzisztenciálisan független gyógyszerésztársadalom beillesztésének igénye. (A gyógyszertárak nemzeti érdekkörbe tartozását – az Unió általános szabályaira tekintettel – az életvitelszerűen Magyarországon élő, természetes személy gyógyszerészek, gyógyszertári vállalkozásban való többségi tulajdonlásának biztosítása garantálja azzal, hogy a tulajdoni hányadának megfelelő – többségi – szavazati arányt számára biztosítani kell.) A társadalom- és gazdaságpolitikai vízió ezáltal volt harmonizálható a gyógyszerészek többségi patikatulajdonlásának igényével.

3. A 2010-es kormányváltást megelőző években a háttérben – kivonva a napi politikai csatározásokból – szisztematikus munka folyt egy új egészségpolitikai stratégia kidolgozása érdekében. Ebbe az éveken át tartó (publicitást nem kapó) előkészítő munkába a gyógyszerellátás témakörét is sikerült bevonnunk. Így a 2010-ben győztes politikai erő által meghirdetett kormányprogramba beépült és a legelső intézkedések között valósulhatott meg a patikaliberalizáció leállítása (először a patikalétesítési moratórium kimondásával, majd a gyógyszergazdaságossági törvény 2011. január 1-jén hatályba lépő átfogó módosításával). A végül Semmelweis-terv néven ismertté vált egészségpolitikai célkitűzések meghatározó eleme lett a lakossági gyógyszerellátás rendszerének átalakítása.

A változások a befektetők körében nagy ellenállást generáltak: jogi úton, a politikai erőtérben, a patikapiacon és a gyógyszerészek körében is igyekeztek az érdekeiket érvényesíteni. A jogi lépéseik között – amelyeket a Hálózati Gyógyszertárak Szövetsége égisze alatt folytattak – volt alkotmánybírósági megkeresés és uniós bírósághoz fordulás – eredmény nélkül. Az Európai Bizottságnál viszont sikerült elérniük egy kötelezettségszegési eljárást, amit a Bizottság sok évvel később (csak 2017 nyarán, a többségi tulajdonlás bevezetési határidején túli időpontban) zárt le intézkedési kötelezettség nélkül, helybenhagyva a korábbi évek jogalkotását.

Emlékszem, a jogi eszközökön túl, a politika és a nyilvánosság meggyőzéséért, valamint a gyógyszerészek „lelkének” megszerzéséért a hálózatok tulajdonosai és a láncépítésben érdekeltek az eszközökben nem válogató kampányokat is folytattak. Ezek részét képezte egyes egészségpolitikusok és kamarai vezetők lejáratása és a gyógyszerészek manipulálása is.

A többségi gyógyszerészi tulajdonlás 2017. januári hatályba lépési határideje előtt – részben az akkori hatóság vezetőinek kezdeményezésére – terítékre került a többségi gyógyszerészi tulajdonlás törvényből való kivétele vagy a határidő hosszabbítása, és majdnem egy éven át tartó vita kerekedett belőle. Ez a módosítás végül nem került a parlament elé, részben a Miniszterelnökséget akkor vezető miniszter és az EMMI Egészségügyért Felelős Államtitkárság egyik helyettes államtitkárának a kamarával egyeztetett fellépésére. Sőt, a belső csatározásokra is tekintettel (a gyógyszerhatóság akkori vezetőinek ellenkezése ellenére) a gyógyszerhatóság nyomozati jogkört kapott a gyógyszertárak tulajdonlásával kapcsolatos szabályok és a személyi joghoz tapadó menedzsment jogok érvényesülésének ellenőrzésére. (Ezzel a jogkörével a mai napig nem élt!) Piaci információk (és személyes tapasztalatok) alapján a négyes szabály kijátszásával és a személyi joghoz tapadó, jogszabályban rögzített menedzsment jogok/kötelességek megkerülésével folyik a tulajdonosi és franchise hálózatok terjeszkedése. Az elmúlt évek hiányzó jogalkotói és hatósági intézkedései miatt a 2010-ben kialakított új modell a napi gyakorlatban nem teljesedik ki. Ezt a helyzetet erősíti a 2018-2022 közötti egészségpolitikai vezetés érdektelen hozzáállása miatt a gyógyszerészek politikával szembeni hitelvesztése.

Összegzés:
A gyógyszertári gyógyszerészet mai modelljét nem lehet sem etikus, sem merkantil modellnek nevezni. Az elmúlt három és fél évtized alatt immár az ötödik gyógyszerellátó rendszer van hatályban (állami; szabályozatlan magángyógyszerészi; szociális piacgazdasági; liberalizált; vegyes) és az egyes rendszerváltások a legmélyebbre hatolóan változtatták meg a tulajdonosi és szakmai kompetenciákat. A változások – akárcsak a korábbi időszakokban – rendre leképezték a politikai változásokat: a gyógyszertári gyógyszerészet a politika által befolyásolt terület.

Mindezek ellenére a hazai gyógyszerésztársadalom helyzete több környező ország gyógyszerészeihez képest kedvező, ugyanis (1) hatályban vannak a szükséglet alapú gyógyszertárlétesítés szabályai, (2) jogszabályok garantálják a szakmai függetlenséget a személyi joghoz tapadó menedzsment jogokon (és a gyógyszerész szakmai önállóságán) keresztül, valamint (3) adottak a gazdasági függetlenséget garantáló jogszabályi  rendelkezések a gyógyszertári vállalkozásokban a többségi gyógyszerészi tulajdon és a szindikálás semmisségének együttes előírásával. Más kérdés, hogy az előírások napi gyakorlatban való érvényesülése sok kívánni valót hagy maga után.

(Folytatása következik)

 

 

 

 

vissza