A „mindent szabad, ami nem tilos” a rendszerváltozás idején vált sok ember jelszavává. Ma, amikor hivatásunk morális megújulása a tét, az eddigiektől gyökeresen eltérő szemléletmód kialakítására van szükség.
A múlt század utolsó évtizedének kezdetekor, az akkori rendszerváltozáshoz kapcsolódóan a napi közbeszéd részévé vált a mondás, miszerint „mindent szabad, amit nem tilos”. Ez a megközelítés akkor – különösen az újjáéledő szabadságjogokhoz kapcsolódóan – természetesnek tűnt és meghatározóvá vált. A pártállami diktatúra rendjének lebontása persze nem tartott lépést az emberek szabadságvágyának növekedésével, a „tiltott gyümölcsök” élvezeti ízét pedig csak fokozta, hogy azok sok esetben a hatalmi renddel és a fennálló szabályokkal szemben nyertek teret.
Ez a szemlélet – jól emlékszünk – nemcsak a régóta áhított szabadságjogokhoz kapcsolódóan vált elfogadottá, hanem az élet számtalan területén is megjelent, majd tovább „fejlődött”, amikor a „mindent szabad, csak rajta ne kapjanak” szlogen az ügyeskedés és az önérdek-érvényesítés jelszavává válhatott. Sőt, ez a szemlélet azokra is ráragadt, akiknek a feladata lett volna, hogy a jogalkotás keretei között szabják meg az együttélés új szabályait.
Számos történet kering ma is a tudatosan lyukasra sikeredett jogszabályokról, amelyek a mindennapokban igazolták József Attila híres verssorait: „s láttam, a törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol”. Ha pedig a jogalkotás időnként „cinkelt lapokkal” folyt, ehhez igazodott a jogalkalmazás – a hatósági tevékenység és a napi gyakorlat – is. Az „eredeti tőkefelhalmozás” magyarországi folyamatában kart karba öltve folyt a lyukas jogszabályok gyártása és a szabályszegő magatartás: a normakerülés normává vált. Ez a folyamat – ma már jól láthatóan – súlyos társadalmi és morális válsághoz vezetett.
