Folytatjuk sorozatunkat a gyógyszerészi vényírásról, amelyben kollégáink mondják el, milyen szempontokat érdemes figyelembe venni ennek az új kompetencia-területnek a szemlélésekor. A sorozat nyolcadik részében dr. Csapi Bence, az MGYK Országos Elnökségének titkára osztja meg véleményét.

Megváltozott a világ. Érzem a jogszabályban, érzem a reklámokban, érzem az EESZT-ben. A Gyűrűk urát idéző kezdet nem véletlen: kevés olyan hivatás van, ami olyan mértékben módosult az elmúlt évtizedekben mind jellegét, mind környezetét tekintve, mint a gyógyszerészet. A változásra pedig reagálni kell. Jól-rosszul, de kell. (Ellenkező esetben a gyógyszerészek történelméből is legenda lesz, a legendából pedig mítosz.) Fel kell ismernünk, hogy az a szerep, ami évtizedeken keresztül kitöltötte a gyógyszerészi munkavégzést, ma már nem elegendő. A gyógyszerész a gyógyszerkészítés szakértője, de a gyógyszertári gyógyszerkészítés jelentősen visszaszorult. A gyógyszerész a gyógyszer expediálója, de ezt javarészt lecserélhetik olcsóbb munkaerővel, vagy automatizációval. Ezzel szemben a betöltött orvosi körzetek, és az elérhető orvosok száma csökken. Az pedig, hogy diplomás egészségügyi szakember ne legyen jelen a gyógyszerelés folyamatában nem egy jó irány sem a betegek, sem az egészségpolitika, sem a gyógyszerészek számára. Adódik tehát az igény és a lehetőség, hogy új kompetenciát szerezzünk magunknak, amellyel biztosítjuk egyrészt, hogy a betegek gyógyszerelésében továbbra is vegyen részt diplomás egészségügyi szakember (ezáltal biztosítva a gyógyszerbiztonságot). Másrészt megelőzzük azt, hogy a szakmapolitika mindenkori szereplői egy átléphető, kikerülhető, de mindenképp lecsökkenthető tényezőként tekintsen ránk.

A fentieken túl van egy személyesebb megközelítésem is. Mind emlékszünk az egyetemeken töltött hosszú órákra, a nehéz vizsgákra, és a kemény munkára, amivel felkészültünk. Én személy szerint nehezen viselem, hogy a megszerzett tudás csak egy töredékének az alkalmazására van szükség a hétköznapokban. Nem szabad csodálkoznunk, hogy ha a feladataink nagy része egyszerű logisztikára és adatkezelésre szűkül (de legalábbis a lakosság csak ennyit érzékel belőle), akkor a megítélésünk sem az általunk áhított kategóriába esik. Mindannyian vágyunk arra, hogy a diplománk megszerzésével arányos legyen a társadalmi megbecsültségünk, azonban ez nem megy anélkül, hogy az ennek megfelelő szerepkört és a velejáró felelősséget felvállaljuk. Tudom, hogy erre képesek vagyunk, mert elvégeztük azt az egyetemi képzést, ami erre alkalmassá tesz. Ha csak az elmúlt egy hét expediálási tapasztalatára gondolok, tudok egyből olyan eseteket mondani, amikor szükséges volt a gyógyszerészi intervenció és saját jogkörben eljárva, vagy az orvossal egyeztetve korrigálni tudtam a gyógyszerelési hibát. Kell-e hát akkor tartanunk attól, hogy egy beállított terápia folytatását nálunk kezdeményezze a beteg? Szerintem egyértelműen nem.

Az persze teljesen jogos igény a gyógyszerészek részéről, hogy a munkához szükséges jogi, szakmai, technikai és anyagi feltételeket a rendszer biztosítsa számunkra. Ezek nélkül érdemi javulás nem lesz a betegek gyógyszerellátásának tekintetében. Mindazonáltal, ha a feladat és a jogkör adott én állok elébe, hogy szaktudásommal megtöltsem. A betegekért. A jó gyógyszerellátásért. Frodóért.

Dr. Csapi Bence