Dr. Hankó Zoltán kamarai elnök interjút adott a Konfront c. lapnak. Az interjú november 2-án jelent meg, a gyógyszerészettel foglalkozó részlet lentebb olvasható. A riporter Konopás Noémi.

Bár most elsősorban a fia ügye áll a közérdeklődés középpontjában, kezdjük az egészségüggyel, hiszen annak súlyos problémái mellett sem mehetünk el szó nélkül. Hogyan látja az ágazat helyzetét?

A pályámat még a rendszerváltozás előtti egészségügyben kezdtem, így végigéltem az elmúlt évtizedek sokszor egymással szembemenő intézkedéseit. Azt tapasztaltam, hogy szinte egyik egészségpolitikai vezetés sem gondolkodott megfelelően a célok és az eszközök viszonyában. Többnyire az eszközökről folyik a vita, a célok pedig háttérbe szorulnak. Évtizedeken át azt hallottuk, hogy az egészségügyet az orvosilag lehetséges és a gazdaságilag megengedhető közötti dilemmában kell működtetni. Szerintem azonban ebben a koordinátarendszerben nem lehet megoldani a problémákat. Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke már sok évvel ezelőtt felhívta a figyelmet arra, hogy az etikai szempontok nélkül nem lehet megfelelően működtetni a rendszert. Ráadásul az etikát nemcsak a jogalkotókon, a finanszírozókon és az egészségügyi dolgozókon kell számon kérni, hanem a társadalmon is. Ehhez legalább egy egészségügyi nemzeti minimumra volna szükség.

Pontosan milyen nemzeti minimumra gondol? 

Arra, hogy az egészségügy alapvető kérdéseiben politikai hovatartozástól függetlenül egyetértésre kellene jutni. Ma az egészségügy a mindenkori kormány és ellenzék közötti politikai ütközőfelület. Beszélünk béremelésről, kórházi átszervezésekről, központosításról és decentralizálásról, fejlesztésekről, de nem látom azt az átfogó, társadalmi konszenzuson alapuló koncepciót, amelybe ezek az intézkedések illeszkedhetnének. Márpedig az egészségügy átalakítása nem valósítható meg egyetlen kormányzati ciklus alatt. Az utolsó olyan egészségpolitikai koncepció, amely a cél-eszköz viszonyrendszerben holisztikus megoldásra törekedett, a Semmelweis-terv volt 2010-ben. A nemzeti minimumhoz az egyéni felelősség kérdése is hozzátartozik. Vannak például úgynevezett életmódbetegségek, amelyek kialakulásában az életvitelünknek is szerepe van. Azt gondolom, hogy a nagy támogatású egészségügyi ellátások mellett az egészségtudatos magatartást is ösztönözni kellene. Erre már voltak kísérletek: Szócska Miklós államtitkársága idején vezették be a sok vitát kiváltó chipsadót, majd ezután született olyan szabályozás is, amely bizonyos inzulinkészítmények támogatását a cukorbetegek meghatározott glikálthemoglobin-értékéhez kötötte. Vagyis az volt a cél, hogy a beteg maga is tegyen azért, hogy az állapota megfelelő legyen. Szerintem az egészségügy működéséről szóló közös megállapodásnak ezt a felelősséget is tartalmaznia kellene.

A Fidesz-kormányok szemére vetik az egészségügy tartós alulfinanszírozottságát, a hosszú várólistákat, a szakemberhiányt és az elmaradt reformokat. Ön hogyan értékeli az elmúlt tizenhat évet az ágazat szempontjából?

Kamarai vezetőként végigéltem ezt az időszakot, és a gyógyszerellátásra különösen jól rálátok. Nagy lehetőséget szalasztottunk el az egészségügyben. Önmagában nem tartottam rossz elképzelésnek, hogy a humán területeket egy minisztérium alá rendeljék, de a későbbi működés nem igazolta a várakozásokat. A Kásler Miklós professzor úr vezette minisztérium már nem volt alkalmas az egészségügy megfelelő irányítására, és a 2022 és 2026 közötti időszak sem hozta meg azt az áttörést, amelyre szükség lett volna. Van azonban egy másik jelenség is, amelyet elsősorban a gyógyszerellátásban tapasztaltam, de szerintem általánosabb érvényű. Az első kormányzati ciklusban azok kerültek döntéshozó vagy döntésközeli helyzetbe, akik elvi megfontolásból vállaltak szerepet. A második ciklusban megjelentek az érdeklődők, a harmadikban már pozíciókat foglaltak, a negyedikben pedig sok helyen átvették az irányítást. Én ezt a folyamatot a gyógyszerellátással kapcsolatos politikában is végigkövettem. Pedig 2010-ben rendkívül jó irányba indult el a gyógyszerellátás átszervezése. A cél az volt, hogy a lakossági gyógyszerellátás visszakerüljön nemzeti érdekkörbe, erősödjön a személyes szakmai felelősség, országosan egyenletes ellátórendszer alakuljon ki, és mindenekelőtt a beteg érdeke érvényesüljön. Egy korábban liberalizált rendszer átalakításáról beszélünk, amely hatalmas munkát jelentett. Az új szabályozást öt éven keresztül kötelezettségszegési eljárás is terhelte Brüsszelben, tehát komoly kockázatokat kellett vállalni. A harmadik és a negyedik kormányzati ciklusban azonban ez a folyamat megtorpant. Ebben részben az egészségpolitikai vezetés bizonytalanságai, részben a hatósági működés gyengeségei játszottak szerepet, de az is, amiről az előbb beszéltem: az önérdekérvényesítésre törekvő szereplők térnyerése és pozíciófoglalása.

Az elmúlt napokban az összeomló belgyógyászati ellátásokról és a végletekig kizsigerelt, béremelésre váró szakdolgozókról szóltak a hírek. Meddig tartható fenn ez a helyzet, és hol kellene elkezdeni a változtatásokat?

Először azt kellene meghatározni, hogy milyen egészségügyet akarunk.

A béremelés nagyon fontos, de csak eszköz, nem cél. Ugyanez igaz a kórházak központosítására vagy a műszerpark fejlesztésére.

Meg kell mondanunk, mit várunk el az orvostól, a gyógyszerésztől, az ápolótól, és ehhez milyen feltételeket biztosítunk. Hívő ember vagyok, ezért szoktam használni a strukturális bűn kifejezést. Ez olyan struktúrát jelent, amely a benne dolgozókat hibás döntésekre, mulasztásokra vagy etikailag kifogásolható magatartásra készteti. Ha például egy gyógyszertárnak veszteséget okoz egy szükséges gyógyszer beszerzése, az nem pusztán a gyógyszerész személyes problémája. A rendszert kell úgy kialakítani, hogy a beteg megfelelő ellátása ne járjon a szolgáltatónak gazdasági hátránnyal.

Hogyan értékeli a Tisza-kormány eddigi egészségpolitikai tevékenységét?

Elsősorban a gyógyszerészet szempontjából tudok válaszolni. Meghirdették, hogy minden döntés előtt egyeztetni fognak az érintettekkel. Ez nagyon szép cél, de nem mindegy, hogyan történik az egyeztetés. Ha húsz szervezet ül egy asztalnál a konszenzuskeresésért, felmerül a kérdés, miként lehet súlyozni vagy harmonizálni az álláspontokat. Van egy kötelező tagságon alapuló, törvény által szabályozott szakmai kamara, és vannak jóval kisebb civil szervezetek, miközben a résztvevők érdekei alapvetően különbözhetnek. A kamara a személyes szakmai felelősséget, a nemzeti érdekkört, a fúziótilalmat és a beteg objektív érdekeit képviseli. Egy nagykereskedőnek vagy egy gyógyszertárláncnak ettől eltérő érdekei lehetnek. Kérdés, hogy ilyen feltételek mellett hogyan alakulhat ki valódi szakmai konszenzus.

Nehéz helyzetben a gyógyszertárak

Sokan panaszkodnak arra, hogy egyre drágábbak a gyógyszerek. Ön hogyan látja az árakat?

Összességében a hazai gyógyszerárakat nem tartom drágának. A támogatott gyógyszereknél 2007 óta nem volt általános árkorrekció. Magyarország ugyanakkor viszonylag kis gyógyszerpiac, ezért a nemzetközi gyártókkal folytatott tárgyalásokon nincs akkora alkupozíciónk, mint a nagyobb országoknak. A másik kérdés az, hogy a társadalombiztosítás mennyit vállal át a gyógyszerköltségekből. A támogatott gyógyszereknél a társadalombiztosítás kiadásai gyorsabban növekednek, mint a lakosság terhei. Ettől még egy több krónikus betegséggel élő ember havi gyógyszerköltsége komoly megterhelést jelenthet. A közgyógyellátási rendszerhez is hozzá kellene nyúlni, mert nagyon régóta lényegében változatlan.

A kormány nullára csökkentette a vényköteles gyógyszerek áfáját. Mennyit érez ebből egy átlagos nyugdíjas a patikában?

Viszonylag keveset. Ha jól emlékszem, az éves lakossági megtakarítás nyolc-kilenc milliárd forint körül lehet, ez lakosonként évi ezer forint se. A gyógyszerkassza kiadásai nagyobb mértékben csökkenhetnek, de ez inkább a költségvetésen belüli átrendeződés. A betegeknek természetesen minden megtakarítás fontos, az áfacsökkentés azonban önmagában nem alakítja át a gyógyszertámogatási rendszert.

Egyre gyakrabban hallani gyógyszerhiányról. Mennyire biztonságos ma a gyógyszerellátás?

A gyógyszerhiányok európai szinten is jelen vannak. Először külön kell választani a vény nélkül kapható és a vényköteles gyógyszereket. A vény nélkül kapható készítményeknél szinte mindig van megfelelő helyettesítő termék, ezért itt hiányról nem kell beszélni. A vényköteles gyógyszereknél az egyik legfontosabb lépés az volna, hogy a gyógyszert felíró orvos a számítógépében naprakészen lássa, melyik készítmény nem vagy nem lesz várhatóan beszerezhető a következő egy-két hétben, és milyen másik gyógyszerrel helyettesíthető. Egy viszonylag egyszerű informatikai fejlesztéssel és kisebb jogszabály-módosítással az ellátási problémák jelentős részét meg lehetne előzni.

A gyógyszertárak számára mennyire fenntartható ez a rendszer?

A támogatott gyógyszereknél nagyon rossz a helyzet. Az ágazati szintű árrés nyolc százalék alatt van, a drágább készítményeknél pedig átlagosan három százalék körüli. Előfordul, hogy egy nagy értékű gyógyszer árának banki átutalási költsége meghaladja azt, amennyit a patikus egyáltalán keres rajta – ez pedig a strukturális bűn kategóriája. Nem szabadna olyan helyzetet teremteni, amelyben egy gyógyszertárnak veszteséget okoz, ha megfelelően ellátja a beteget. A patikák működésük fedezetének jelentős részét ma már a vény nélkül kapható készítményekből és más termékekből teremtik elő.

Valóban veszélyben van a vidéki patikahálózat? Eljöhet az az idő, amikor egy kisebb település lakóinak már a gyógyszerbeszerzés is komoly gondot jelent?

A gyógyszerellátás 2010-re gazdasági, szakmai és morális szempontból is súlyos válságba került. Ezt követően hét-nyolc év szisztematikus munkájával sikerült viszonylag konszolidált gazdasági, szakmai és jogi feltételrendszert kialakítani.

A későbbi ciklusokban azonban sok szükséges döntés elmaradt, és a gyógyszertárak egyre nagyobb hányada került nehéz helyzetbe. A gyógyszerellátás szerkezete is változik. A jogszabályi fúziótilalom ellenére erősödnek a gyógyszertárláncok, amelyek jelentős része nagykereskedői érdekkörhöz kapcsolódik. 

Miért jelent ez problémát a betegeknek?

Mert az egyes gyógyszertárak nem feltétlenül azonos feltételekkel jutnak hozzá a készítményekhez. A saját gyógyszertárunkban is tapasztalunk olyan helyzetet, hogy egy gyógyszert nem tudunk beszerezni, mert a nagykereskedő a megrendelésünket nem fogadja be, miközben egy közeli, a nagykereskedői érdekkörhöz tartozó gyógyszertár folyamatosan hirdeti, hogy náluk elérhető. Ha a gazdasági érdekek felülírják az országosan egyenletes hozzáférés szempontjait, annak végső soron a betegek látják a kárát.

A kormány ismét lehetővé tenné a gyógyszerek csomagküldését. Ön támogatná ezt? 

Nem, és nagyon komoly veszélyt látok benne. A gyógyszerek csomagküldéssel történő kiszolgálását 2022-ben tiltották meg. Most úgy tűnik, valamilyen formában valóban vissza akarják hozni ezt a lehetőséget. Ez nemcsak gyógyszer- és betegbiztonsági kérdés, hanem alapvetően átalakíthatja a gyógyszerpiacot is. Ha a forgalom egyre nagyobb része csomagküldő vállalkozásokhoz vagy néhány nagy szereplőhöz kerül, a kisebb gyógyszertárak gazdasági működése ellehetetlenülhet. Ennek egyenes következménye lehet, hogy a vidéki kistelepülések gyógyszertárai sorra bezárnak.

Mi lehetne a megoldás? 

Jogos igény, hogy mindenki a lakóhelyén vagy annak közelében, megfelelő szakmai feltételek mellett juthasson hozzá a szükséges gyógyszerekhez. Ennek megvalósítása évek óta napirenden van, korábban már kormányhatározatig is eljutottunk, de a folyamat később elakadt. Most az a legfontosabb, hogy sikerül-e megőrizni a vidéki kis gyógyszertárak működőképességét. Mert ha egyszer megszűnik egy kistelepülés patikája, azt nagyon nehéz lesz újra létrehozni. Márpedig a gyógyszerellátás nem kereskedelmi tevékenység, hanem az egészségügyi ellátórendszer része.

Ezek szerint a gyógyszerellátás jövőjét érintő kérdésekben komoly egyeztetésekre lenne szükség a kormánnyal. Találkozott már Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszterrel? Milyen a kapcsolatuk?

Igen, a szívhangrendelet tárgyalásakor és az egészségügyi szakmai kamarákról szóló törvény módosításának végszavazásakor. Államtitkári szinten ennél több egyeztetésem volt. Legutóbb miniszter úr ígéretet tett arra, hogy lesz még találkozónk, bár azt gondolom, nem én vagyok a szíve csücske.

Juhász Áron, a Tisza Párt képviselője a Hankó névhez kapcsolódó korrupciógyanúra hivatkozva lemondásra szólította fel önt. Ha pedig, ahogy fogalmazott, Hegedűs Zsolt miniszternek sem a szíve csücske, nem tart attól, hogy mindez gyengíti a kamara érdekérvényesítő képességét? 

Egy gyógyszerész végzettségű képviselőről beszélünk. Személyesen még soha nem találkoztunk, pedig képviselővé választásakor hivatalosan meghívtam a kamarába. Választ a mai napig nem kaptam. Ha egy gyógyszerésznek egy másik gyógyszerésszel problémája van, annak rendezésére a kamarán belül világos szabályok vannak. Ő a felszólítással a politikai nyilvánosságot választotta. Én úgy döntöttem, nem szállok bele ebbe a vitába, és ahogy hallom, a kezdeményezésével nem lett nagyon népszerű. A kamarai törvény módosításának eredeti változata azt eredményezte volna, hogy a hatálybalépést követő napon már nem lehetek kamarai elnök. Ugyanez vonatkozott volna a szakdolgozói kamara elnökére is. A szabályozást végül módosították: a jelenlegi mandátumomat elvileg még kitölthetem. Nem tudom, van-e összefüggés a törvénymódosítás és képviselő úr lemondásomat követelő politikai megszólalása között, de nem tartom elképzelhetetlennek, mert a tervezet vitája során fel is szólalt az eredeti változatért.

Ön mégiscsak a gyógyszerész társadalomért felel a kamara elnökeként, milyen visszajelzéseket kapott a kollégáktól annak kapcsán, hogy nem mond le?

Nem kérdeztem meg senkit, hogy egyetértenek-e az országgyűlési képviselővel. Az egész ügyet úgy ahogy van, méltatlannak tartom. A kamara küldöttközgyűlése májusban, a hasonló megfontolásból indult, lemondatásomat célzó nyilvános követelések után egyetlen ellenszavazattal fogadta el az elnöki beszámolómat. Ezt a legitimációm megerősítésének tekintettem. Azt ugyanakkor fontosnak tartom, hogy a gyógyszerésztársadalmat semmilyen hátrány ne érje a személyemmel kapcsolatos esetleges politikai viták miatt. Ezért a kamara más vezetőit is bevontam az államigazgatási egyeztetésekbe. Ezzel együtt a politika és a szakmai érdekvédelem közötti határt nem szabadna átlépni. A kommunista évtizedekben volt gyakorlat, hogy a párt határozta meg, ki lehet például szakszervezeti vezető. A saját embereikkel tárgyaltak érdekvédelem címszó alatt.