A karácsonyi ünnepeket megelőzően „Évértékelő” beszélgetést folytattunk dr. Hankó Zoltán kamarai elnökkel a gyógyszerészet helyzetéről és kihívásairól.  A terjedelmes interjút több részletben tesszük közzé, elkészítésében részt vett dr. Gyarmati Kinga és dr. Bodor Áron.

III. rész

„A megfőtt béka szindrómáról”

– Elnök úr, az eddig elhangzottak alapján elég kritikus vagy a kormánnyal szemben, pedig általában azt mondják, hogy lojális vagy hozzájuk.

– Számomra nem kérdés, hogy kritikus vagyok-e a kormánnyal vagy lojális. Nem ez a kérdés. A kamarának a mindenkori közhatalommal együtt kell működni, mert a köztestület közfeladatot lát el, a politikának és a köztestületnek pedig közös kötelessége a közjót mindenek elé helyezni. A felismert igazság kötelez, és ez nemcsak a kamarára ró kötelezettséget, hanem a hatósági vezetőknek is sokszor elmondtam már. Ugyanakkor a gyógyszerészek érdekeinek a védelmére esküdtem és nem a láncok tulajdonosait kell támogatnom. Még mielőtt félremagyaráznák, a láncokban dolgozó gyógyszerészek is a Kamara tagjai, és az ő objektív érdekeikért is helyt kell állnunk.

Másfelől nagyon jól emlékszem arra, hogy 2010-ben, majd az utána következő években mekkora cirkusz volt a liberalizáció leállításából. És arra is nagyon jól emlékszem, hogy egészen 2017 nyaráig kötelezettségszegési eljárás volt a Magyar Állammal szemben a patikapiaci szabályozás miatt. Ennek kezdeményezői nemcsak a többségi gyógyszerészi tulajdonlást, hanem a gyógyszerészek szakmai önállóságát célzó intézkedéseket is támadták. Miniszterelnök úr és Lázár János miniszter úr mindvégig vállalta a konfliktust az uniós vezetőkkel és az eljárás hazai kezdeményezőivel szemben. A világon eddig talán ez az egyedül sikeres kísérlet a liberalizált patikai rendszer visszafordítására. Ha ezt a kormány akkor nem vállalja be, ma már nem beszélhetnénk nemzeti érdekkörben lévő gyógyszerellátásról, és alig maradtak volna családi gyógyszertárak sem.

A kötelezettségszegési eljárás több mint öt éven át tartott és intézkedési előírás nélkül zárult. Azaz nem találtak fogást a szabályozásunkon és egyetlen intézkedést sem kellett törölnünk. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a hazai kezdeményezők alaptalanul vádaskodtak velünk szemben külföldön.

Én is végigküzdöttem azokat az éveket. Minősíthetetlen pocskondiázásnak voltam kitéve. Minden voltam, csak akasztott ember nem, bár egy tárgyaláson még ezt is a fejemhez vágták. Nem esett jól, de túljutottam rajta. És most azt látom, hogy megint abba az irányba fordulunk, ami 2010 előtt volt. Ráadásul a kötelezettségszegési eljárás kezdeményezői a mostani folyamatok nyertesei, akik legutóbb is cinikusan a szemembe mondták, hogy az elkövetkező években is nekik áll majd a zászló. Nem véletlenül beszéltem a köztestületi napokon a megfőtt béka szindrómáról! Ezzel együtt, nem hiszem, hogy miniszterelnök úrnak alapvetően megváltozott volna a lakossági gyógyszerellátással kapcsolatos korábbi álláspontja. Azaz nemzeti érdekkörben kell tartanunk, a gyógyszerészeknek szakmai és egzisztenciális függetlenséget kell biztosítani, továbbá meg kell teremteni a feltételeit a személyes felelősségvállalásnak. Más kérdés, hogy ma olyanok is részt vesznek a döntések előkészítésében, akiknek a korábbi viszonyokról sem tapasztalataik, sem ismereteik nincsenek.

– A Magyar Szakmai Kamarák Szövetségéről még nem beszéltél, pedig erről is akartunk kérdezni. Ott most te vagy a soros elnök és pár hete volt egy konferenciátok. Én is ott voltam ezen a gyűlésen, ami egyébként tök jó volt. Például arról szólt, hogy rettentő sok szakembert, több százezret tömörít a Szövetség. Ez több százezer választópolgár, több százezer diplomás ember. Egy erő, amivel számolni kell. Illetve felvetődtek olyan problémák is, hogy a tizenkét szakmai kamara öt minisztérium törvényességi felügyelete alá van besorolva és mindegyiket másként kezelik. És hogy sokszor idegen test egy-egy minisztériumban egy kamara. Hogy lehetne ezzel politikailag kezdeni valamit? Aztán készült egy záródokumentum is, ami arról szólt, hogy a kamarák látják a legjobban, hogy mi kell az adott szakmának. Illetve kiemelt dolog volt ebben az összejövetelben a kamarák etikai szerepe, hiszen ez egy önkormányzati dolog. És az egészségügyi kamarai alcsoporton belül, bár ugyanaz a törvény szabályozza, jelenleg van egy kivétel, mert a MOK-tól elvették ezt a jogkört. Ki is mondták ezen a gyűlésen, hogy jelenleg nem működik az orvosok etikai felelősségre vonása.

– Hadd kérdezzem, a mi etikai rendszerünk jól működik?

– Nekünk legalább vannak ügyeink. Az más kérdés, hogy két éve nem bírtam elfogadtatni egy állásfoglalást.

– Legyünk őszinték. A gyógyszerészi kamara etikai intézményrendszere nem működik jól. Egyfelől érzékelek egy értékrendi dilemmát és egy „szekértábor” szemléletet. Másfelől pedig sok évvel ezelőtt volt egy nagyon komoly szakmai vita az etikai intézményrendszerünk működéséről, ahol azt az álláspontot képviseltem, hogy szétjogászkodjuk az etikát.

– A konferencián a bírónő nagyon jól alátámasztotta az előadásában, hogy nagyon fontos az indoklás. Ha a határozatot nem indoklom meg alaposan, nem lehet érvényesíteni, mert a jogászok megfúrják.

– Egyetértek azzal, hogy az eljárásjogi kereteket be kell tartani. Nem ezzel van gondom. A Kamara azzal, hogy van az alapszabályban rögzített célja és feladata, jó értelemben véve bepréselte magát egy értékrendbe, és ennek a mentén kell működnie. Az etikai kódexnek is van egy preambuluma. De ez az értékrend a napi gyakorlatban korlátozottan érvényesül. Amikor keresem ennek az okait, túl a személyes korlátjainkon és a szekértábor szemléleten, egy társadalmi jelenséghez jutok el.

Ma a közbeszéd arról szól, hogy a jogállam a társadalomszervezés csúcsa. Ez szerintem tévedés. A jogállami gondolkodás szükséges, de nem elégséges a jó minőségű társadalmi élethez. Tudniillik ma a jog a mindenkori állam által megalkotott jogszabályoknak az együttese, a jogszabályok pedig csak a társadalmi együttélés minimumát rögzítik. Ha a jogszabályokat nem tartod be, az állam a maga erőszakszervezeteivel kényszeríthet arra, hogy betartsd. De azt a társadalmi képessé tevést, azt a szolidaritást, a másik iránti respektust, a segítségre szorulónak nyújtandó segítséget, a hivatást hivatásként való megélést, ami egy társadalmat valódi közösséggé képes tenni, a jogállam önmagában nem tudja biztosítani.

Emlékszem, 15-20 évvel ezelőtt nagy viták voltak arról, hogy az etikának egyáltalán van-e létjogosultsága a posztmodern társadalomban. És volt egy olyan időszak, amikor meghatározó személyiségek is azt képviselték, hogy az etikának már nincs létjogosultsága, mert a jog mindent megold. És nagyjából ebben az időszakban fosztották meg a mi kamaránkat is az etikai jogköreitől azzal, hogy a kötelező tagság intézményét megszüntették. Akivel szemben eljárást kellett volna indítani, fogta magát és kilépett a kamarából. Ráadásul egy olyan időszakban, amikor felszámolták a piacszabályozás szinte minden elemét, és ahogy felügyelő bizottságunk elnöke szokta mondani, a túlélésért folyó harcban a gyógyszerészek egymás farkasaivá váltak. A helyzet pikantériáját tovább növelte – és most egy kicsit az orvoskamara újra hasonló cipőben van –, hogy a tőlünk elvett etikai ítélkezés jogát akkor a hatóság kapta meg. Négy év alatt egy ügy sem ment végig.

– Most viszont újra a kamaráé az etikai normaállítás és ítélkezés joga.

– Igen, de az etikai gondolkodásban akkor bekövetkezett rombolás szemléletbeli következményei a mai napig tetten érhetők a gyógyszerészeknél és az etikai intézményeinkben is. Hadd ne kelljen példákat sorolnom, mert egy másik nézőpontra szeretném a figyelmet felhívni.

Mi ma szabályozott piaci keretek mentén dolgozunk, ahol a gyógyszerészekre, a közforgalmú meg a kórházi gyógyszertárakra is érvényesek olyan szabályok, amelyek a gazdasági élet más területein nincsenek hatályban. Ezek nemcsak a szakmai tevékenységre, hanem a vállalkozás és a gazdálkodás feltételeire is érvényesek, miközben a minket körülvevő gazdasági-piaci környezetre nem ezek a szabályok vonatkoznak.

A lakossági és a kórházi gyógyszerellátás nem növekedésorientált struktúrában működik. Nem az a célja, hogy az emberek még több gyógyszert fogyasszanak, még több gyógyszertár legyen, és így tovább. Ez nem egy növekedésorientált gazdasági ágazat, hanem egy minőségorientált egészségügyi szolgáltatás. A minket körülvevő piaci környezet azonban kivétel nélkül növekedésorientált rendszerként működik. A nagykereskedő, a gyártó és a rendszergazda is minél nagyobb piacot akar. A franchise gazda úgyszintén. És ebben a rendszerben a gyógyszertárat és a gyógyszerészt is olyan célcsoportnak tekintik, amelyet a saját érdekeik szolgálatába akarnak állítani. Hogy a klasszikus tanmesét idézzem, ez a természetük.

Másfelől a gyógyszerre szoruló beteg nem egy racionális, hanem – döntéselméleti szempontból – egy korlátozott racionalitású vásárlói döntést hoz, amelyben sok vonatkozásban segítségre szorul. Ráadásul a gyógyszerellátásban komoly a közfinanszírozási hányad is, tehát a közpénzekre is figyelni kell. Emlékszem, az Unió Bírósága a 2009-es gyógyszerpiaci ítéletében úgy fogalmazott, hogy a gyógyszerésznek hivatásetikai szabályoknak is alá kell vetnie magát, és nemcsak a tudása, hanem ez is megkülönbözteti a többi piaci szereplőtől.

Egy olyan rendszerben élünk tehát, ahol a gyógyszerellátás egyes szegmensei különböző szabályozási és üzleti filozófiák mentén működnek. A gyógyszerészen a jogszabályok mellett etikai normákat is számonkérnek, de ezek nem vonatkoznak a piac többi szereplőjére. És innentől kezdve van egy eleve kódolt konfliktus a rendszerben.

– Ez nekem is állandó problémám, így például ilyen a dohányzó ember a megállóban.

– Ma már jól ismert a morális piacgazdaság fogalma, amivel érdemes lenne végre komolyan foglalkoznunk. Az ugyanis nem megy, hogy az kerül intézményesített módon hátrányos helyzetbe, aki a jogi, a szakmai és az etikai normákat is betartja, szemben azokkal, akik vagy figyelmen kívül hagyják ezeket, vagy csűrik-csavarják a jogszabályi előírásokat annak függvényében, hogy nekik éppen melyik értelmezés előnyös. Ez különösen igaz egy olyan segítő és egyben gazdálkodó hivatás esetében, mint a gyógyszerészet.

– Elnézést, az MSZKSZ konferenciája volt az utolsó felvetésem…

– Abból indultunk ki, hogy többszázezer magasan képzett szakember tagja a tizenkét hivatásrendi kamarának, ráadásul mindegyik kamara több évtizede működik. Tehát mindegyik hivatásrendi kamarában rendkívül sok ismeret és tapasztalat gyűlt össze. Nehéz lenne bebizonyítani, ha a kamarában ráadásul kötelező tagság van, tehát minden hivatásgyakorló tagja a kamarának, hogy lehet olyan másik szerveződés is, amelyik potenciálisan többet tud az adott hivatásról. Az adott kamara tud potenciálisan a legtöbbet nemcsak a szakmáról, hanem arról is, hogy milyenek a minőségi kritériumok, melyek a társadalmi elvárások, és ezek kielégítéséhez megfelelőek-e a feltételek. Hadd kérdezzem: a jó kormányzás elve alapján, kormányzati vezetőként figyelmen kívül hagyható-e ennek a hivatásrendi kamarának az álláspontja? Vagy valaki máséra támaszkodjanak inkább? Mégis, jónéhány hivatásrendi kamarának az a tapasztalata, hogy különböző, demokratikus felhatalmazás nélküli piaci szereplőknek hamarabb elfogadják a véleményét, mint egy kamaráét.

– Az állásfoglalás egymást feltételező minőségi és etikai szempontokról beszélt.

– Azt kérdezed, hogy miért? Egyrészt a minőség nem azonos a megfelelőséggel. A megfelelőség csak egy szabványnak való megfelelés, de az, hogy nekem megfelelő minőségű egy termék vagy egy szolgáltatás, az nem attól függ, hogy egy adott szabványnak megfelel vagy sem. Sok évvel ezelőtt Veress Gábor professzor úr, kiváló minőségügyi szakember hívta fel a figyelmemet egy beszélgetésben arra, hogy attól függ egy termék vagy szolgáltatás számomra jó minősége, hogy nekem milyenek az igényeim. És ez független attól, hogy vevőként, vagy eladóként veszek részt a folyamatban. Az igényeim ugyanakkor értékfüggőek, amit meghatároz az erkölcsi-etikai álláspontom. Most ebbe nem megyek mélyebben bele, ez a gondolat is olvasható lesz a januári Gyógyszerészi Hírlap vezércikkében.

Ha – és hadd folytassam az MSZKSZ konferenciával – a hivatásrendi kamarák tudnak potenciálisan legtöbbet saját hivatásukról és a vele szemben támasztott társadalmi követelményekről, elvileg képesek arra is, hogy azokat a feltételeket és körülményeket is nevesítsék, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a társadalom számára megfelelő minőségű szolgáltatást vagy terméket állítsanak elő.

Az állásfoglalásban arra akarjuk felhívni a figyelmet, hogy a hivatásrendi kamaráknak ezt a képességét nem szabad figyelmen kívül hagyni, és a politikának a szubszidiaritás, az autonómia és az etikai önrendelkezés elve mentén célszerű a kamarákkal a kapcsolatot megújítani. Ha ez megvalósul, az állam és a kamara közösen tölthet be harmonizáló szerepet. Erre persze a hivatásrendi kamaráknak is alkalmassá kell válniuk. Abban maradtunk, hogy mindegyik kamara a saját törvényességi felügyeletét ellátó miniszterhez eljuttatja az állásfoglalást, én pedig nemcsak Pintér miniszter úrnak, hanem a konferencia fővédnökségét vállaló igazságügy-miniszter úrnak is. Megtörtént, és remélem, hogy folytatása következik.