Az interjú második részében dr. Hankó Zoltán a kamarai kommunikáció dilemmáiról, a szakmán belüli kritikákról és a gyógyszerészet jövőjét fenyegető hosszú távú kockázatokról beszél. Szó esik arról is, milyen viszonyra törekszik a Kamara az új egészségpolitikai vezetéssel, miben vár érdemi változást a következő időszakban, és miért tartja továbbra is kulcskérdésnek a gyógyszerészet szakmai és egzisztenciális függetlenségének megőrzését.

 – Mi az, amit a kommunikációban így utólag másként csinálnál, vagy a Kamarának másként kellett volna csinálnia?

 – A kamarai kommunikáció nekem mindennapos fejtörést okoz. Részben kommunikáció-szakmai, részben hatékonysági, részben erkölcsi megfontolásból. Azt látom, hogy a tájékoztatáson, illetve kommunikáción ma már szinte mindenki a másik manipulálását érti. Sok éve már, amikor egy politikussal közös sajtótájékoztatón úgy mentünk ki a kamerák elé, hogy azt mondta: „Ha egy mód van rá, ne hazudjunk”.  Egyetértek. Ha a Kamara képviseletében hazudsz, nemcsak a saját hitelességedet, hanem a Kamaráét is egy pillanat alatt elveszítheted. Tény azonban, hogy az igazságra koncentráló, korrekt kommunikáció ma nem nyerő, és ez komoly hatékonysági korlátot jelent. De hadd kérdezzem, manipulálhat-e a Kamara?

Ide tartozik az is, hogy rendkívül sok impulzus van egyszerre a kommunikációs térben, ahol egymásnak ellentmondó állítások vannak egyszerre jelen, mindenfajta kontroll nélkül. És ahelyett, hogy mérlegelni tudnál, egyre dominánsabb az első pillanat hatása. Egy barátom egyszer azt mondta, hogy 1,7 másodperc alatt dől el, hogy egy Facebook-poszttal foglalkozol-e vagy sem. Őszinte leszek: ezzel szemben hatékony megoldást még nem sikerült találnom. A korrekt informálás és a pillanat uralásának igénye egyszerre nem egyszerű. Ez a Facebook-igény pedig egyre inkább jelen van a szakma közösségi felületein is. Sőt, jelen vannak a tényektől függetlenített gyűlölködések és a karaktergyilkosságnak szánt mocskolódások is. Nézd meg például a legutóbbi hetek velem foglalkozó posztjait… Tény, hogy ma ez a világ rendje, de ezzel nem jutunk előbbre. Ugyanakkor tény az is, hogy szinte minden kommunikációs felületen jelen van a Kamara, és minden fontos információt eljuttatunk a tagjainknak. De mégsem érzem, hogy hatékonyak lennénk. Erről a munkatársaimmal is elkezdtem egyeztetni.

 – Melyik az a szakmai vagy gazdasági nyomás, amitől ma leginkább meg kell védeni a magyar gyógyszertárakat? 

 – A rövid távon gondot jelentő jelenségek helyett inkább egy hosszú távú, stratégiai kockázatot szeretnék jelezni. A rendszerváltás óta eltelt több mint három és fél évtized tapasztalata alapján a legtöbb külső kezdeményezésnek az a legnagyobb hosszú távú kockázata, hogy a gyógyszertárak és a gyógyszerészek tevékenységi monopóliumát lebontják és ezáltal megkerülhetővé válunk. Tisztában vagyok azzal, hogy a gyógyszerészeknek és a gyógyszertáraknak mindig a mai nap működési problémáit kell megoldani, és a jelenlegi szakmai és gazdasági környezet is a rövid távú egyéni problémamegoldási módszereket preferáltatja az egyéni túlélés érdekében. Ugyanakkor a kamarának még az ilyen rövid távú érdekérvényesítés időszakában sem szabad figyelmen kívül hagyni az ágazat történelmi kihívásait. Ez pedig a gyógyszertárak és gyógyszerészek marginalizálódásának kockázata a gyógyszerellátás rendszerében.

 – Miben számíthatnak ma leginkább a kamarai tagok az elnökségre? 

 – Minden olyan kérdésben igyekszünk támogatást nyújtani mindenkinek, függetlenül attól, hogy tulajdonos vagy alkalmazott, illetve hálózati vagy magángyógyszertárban dolgozik, ami a jogi, szakmai és etikai szabályok betartását elősegíti, illetve igyekszünk segíteni azokban az ügyekben is, amelyek a szakmai és az egzisztenciális függetlenségüket sérti. Emellett személyes elköteleződésem a strukturális bűnök, illetve a rossz struktúra elleni küzdelem. Azt tartom bűnös, illetve rossz struktúrának, amelyik személyes bűnök, vagy jogilag, szakmailag, illetve etikailag vállalhatatlan döntések meghozatalára készteti vagy kényszeríti az érintetteket. A szakmai és az egzisztenciális függetlenség védelmében minden gyógyszerész mellett ott kell állnunk.

 – A 2010-ben sikeresen leállított liberalizáció és a gyógyszerészi tulajdonhoz jutás történelmi eredmény volt. Hogyan élted meg azt, hogy az utóbbi években sokszor kisebb ügyekben, nagyobb munkával lehetett kisebb eredményeket elérni? Mi változott meg? 

 –  Vannak olyan időszakok, amikor inkább építkezni lehet és vannak olyanok, amikor a korábbi eredmények megőrzésének a feladata hangsúlyosabb. Ezzel együtt kell tudni élni. Egyébként a liberalizáció leállításában is sok év kemény munkája volt, akárcsak a strukturális rendszerváltásban.

 – Melyik az az ügy, amelyben úgy érzed, hogy a Kamara álláspontja nélkül ma rosszabb helyzetben lenne a szakma? 

 – A Kamara nem egy egy ügyre koncentráló történet. Az irányvonala – legalábbis amióta a vezetője vagyok – egyenes. Ha nincs a Kamara, vagy nem ezt az irányvonalat képviseli, nem tudom, hogy lehetne-e még a gyógyszerészek és a gyógyszertárak szakmai és egzisztenciális függetlenségéért küzdeni? Még ma is látom azokat a kétségbeesett szemeket, amik 2006 november végén visszanéztek rám a liberalizációs törvények elfogadása után néhány nappal, a Kamara küldöttközgyűlésén.

 – Mit gondolsz azokról a kollégákról, akik időnként élesen kritizálják a Kamarát? Inkább teher vagy inkább segítség a kritika? 

 – Amikor egy konkrét ügyben az egységes kamarai álláspontot ismertettem egy politikussal, úgy válaszolt, hogy a szakma ennek ellenére fragmentált. Igaza volt, de én ezt inkább rossz döntések következményének tartom és nem egy megváltoztathatatlan adottságnak. A fragmentáltság magával hozza a vitákat, de ez nem rossz. Sőt, még ha azonosak is a célok, a célhoz vezető útról is sokféleképpen gondolkodhatunk. Az viszont, hogy egy kritika vagy egy vita destruktív vagy konstruktív, döntően nem a nézetkülönbségek mértékétől, hanem a résztvevők szándékától függ. Sajnos nem egyszer találkozom olyan „kritikával” is, amelyről már az első mondat után lehet tudni, hogy nem a jobbítás szándékával született. Ezek többnyire nem kamarai fórumokon, illetve felületen jelennek meg, és nem is mindig gyógyszerészek az elsődleges megfogalmazói. Ezért nem okvetlenül kell minden elénk dobott kesztyűt felvenni, mert nemcsak a kesztyűre, hanem a kesztyűt dobó személyre, a szándékára és stílusára is figyelni kell. Sokszor hivatkoztam már egy filozófusnő gondolatára, aki szerint nagyon fontos, hogy mi az igazság, de csaknem érdektelen, hogy kinek van igaza. Mint mondta, többnyire mégis ekörül folyik a vér. De ezt a viták hevében gyakran elfelejtjük.

 – Van olyan kritika a Kamarával szemben, amiről azt mondod: nehéz volt hallani, de volt benne igazság? 

 – Hát persze. Még az elnökségen belül is fogalmazódnak meg kritikák. Ilyenkor az elnökségi ülést követően hazafelé menet fel szoktam hívni néhány olyan elnökségi tagot, aki ott volt, de érdemben nem vett részt az adott vitában. És megkérdezem, hogyan értékeli. Ezek a beszélgetések számomra nagyon hasznosak. Sőt a személyes sértettségből, vagy ellenszenvből fakadó kritikáknak is lehet pozitív hozadéka. Persze sokszor fordul elő az is, hogy a kritika információhiányból fakad. Ilyenkor mindig elgondolkodom, mit lehetne tenni, hogy a kollégáink jobban informáltak legyenek. És azt sem szabad elfelejteni, hogy nagyon sokféle szocializációs hátterű és különféle élethelyzetben lévő gyógyszerészből áll a Kamara, akik a saját helyzetükön keresztül ítélik meg a munkánkat.

 – Az elmúlt években sokszor felmerült, hogy a szakmapolitikát időnként pártpolitikai logikák is nehezítették. Mennyire volt nehéz ilyen környezetben kizárólag szakmai szempontokat érvényesíteni? 

 – Képviselni ugyan egyszerű volt, mert hiszen a Kamara részéről mindig elvi álláspontot alakítunk ki, érvényesíteni viszont nem mindig sikerült. Talán már mondtam valahol, hogy az első ciklusban – és most a politikáról beszélek – az adott politikai filozófia iránt elkötelezett személyek vannak döntési pozícióban. A második ciklusban már megjelennek az egyéni érdekeket képviselő érdeklődők. A harmadikban pozíciót fognak, a negyedikben pedig beülnek a döntési folyamatok résztvevői közé. Ilyenkor már az eredeti politikai filozófia, a térfoglalók egyéni érdekei és a Kamara szakmai szempontjai egyszerre vannak a döntéshozók asztalán. Ilyenkor a szakmai, a politikai és az erkölcsi felelősség ugyan a döntéshozót terheli, de a döntés haszonélvezője sokszor nem a szakma és nem is a beteg. A kollégák meg a Kamarát szidják.

 – Hosszú idő után ismét önálló egészségügyi vezetése van az ágazatnak. Mit vár a Kamara az új egészségpolitikai időszaktól?

 – Őszinte leszek, egyelőre csak azt tudom, hogy a Kamarának melyek a céljai. Ezeket dokumentumokba foglaltuk és amit kértek, a Tisza párt gyógyszerészeti munkacsoportjának eljuttattuk. Ma már körvonalazódik az új Egészségügyi Minisztérium struktúrája, beleértve a háttérintézményeket is. Ebből két előzetes következtetést tudok levonni. Az egyik, hogy a kormányüléseken az egészségügyet a minisztérium vezetéséért felelős miniszter fogja képviselni, és ez már önmagában előnyös lehet. A másik, hogy olyanok is többen részt vesznek az új egészségügyi vezetésben, akik belülről ismerik a gyógyszerészetet és a gyógyszerellátást. Ők a szakmai diskurzusok hatékonyságát erősíthetik. Nemsokára a kormány gyógyszerészeti programhirdetésére is sor kerül, akkor már többet lehet tudni. Előkészítés alatt van egy konferencia és elkezdődik a kamarai törvény módosításának az előkészítése is.    

 – Milyen viszonyra törekszik a Kamara az új kormányzattal? 

 – A Kamarának, mint köztestületnek a közhatalom mindenkori képviselőivel együttműködésre kell törekednie. Ez független attól, hogy milyen a politika irányultsága. Amióta kamarai vezető vagyok, ezt prioritásként kezeljük. Együtt tudtunk működni az MSZP-SZDSZ egészségügyi vezetéssel, pedig akkor voltak a liberalizációs évek és komoly elvi ellentétjeim voltak velük. Ez a hozzáállás teremtette meg például annak a lehetőségét, hogy 2009 végén olyan módosítást fogadjanak el a parlamentben, ami a teljeskörű liberalizáció időpontját 2010. januártól kitolta egy évvel. Akkor ez nekünk létfontosságú volt. Amikor a döntés után a frakciójuk egyik vezetője felhívott, azt mondta, hogy „Zoli, fél éved lesz rá, hogy leállítsátok a liberalizációt.” És együtt tudtunk működni a FIDESZ-KDNP kormánnyal is. Az első két ciklusban jelentős eredményekkel, a harmadikban és negyedikben sok vitával.

 – Mit vár a Kamara a közös munkától? Mi az a három ügy, amiben rövid távon érdemi előrelépést vársz? 

 – Van prioritási listánk, amelyben előkelő helyen vannak az elmúlt időszakban beígért, de elmaradt intézkedések. Emellett a stratégiai irányokban való egyezséget legalább olyan fontosnak tartom. A legfontosabb dokumentumainkat – ahogy mondtam már – átadtuk, de közzé is tettük.

 – Hogyan látod a Kamara jövőjét?

 – Inkább azt kérdezd, hogy milyennek szeretném látni a gyógyszerészet jövőjét. Önálló gyógyszerészet nélkül a Kamarának ugyanis nem sok értelme van. Akkor inkább szakszervezetre lehet igény. Erre vonatkozóan a 2024-ben megírt „Quo vadis pharmacia?” c. írásom és a Kamara cselekvési programja jut eszembe először. Meg az, hogy az előre lépéshez szükség van önértékünk tudatára és önreflexiós képességünkre, hogy jól működjenek az önvédelmi reflexeink. De erről is már sokszor beszéltünk az elmúlt években.

 – Ha ma egyetlen dolgot ígérhetnél a gyógyszerészeknek a következő időszakra, mi lenne az? 

 – Azt biztosan megígérhetem, hogy a gyógyszerészet szakmai és egzisztenciális függetlenségéért ugyanazzal az elszántsággal fogok dolgozni.Kedvenc focicsapatom szurkolóinak egyik jelmondatát idézem: „küzdeni mindig, feladni soha”.