Az elmúlt években sokszor merült fel a kérdés: valóban tudjuk-e, mi zajlik a háttérben egy-egy kamarai ügy mögött? Mert miközben a nyilvánosság gyakran csak a végeredményt látja, számos szakmapolitikai döntés mögött hosszú egyeztetések, konfliktusok és olykor komoly érdekharcok húzódtak meg. A Gyógyszerészi Hírlap korábbi összegzése (Állam és gyógyszerészet 2022-2026) nyomán dr. Hankó Zoltánt, az MGYK elnökét kérdezték a Kommunikációs munkabizottság tagjai az elmúlt nyolc év eredményeiről, elmaradt lehetőségeiről és azokról a helyzetekről is, amikor a Kamarának a nyilvánosság helyett a tárgyalóasztal mellett kellett eredményt elérnie.
– Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnod: milyen időszak volt az elmúlt nyolc év a magyar gyógyszerészet és a Kamara életében?
– Egy szóval is össze tudnám foglalni: nehéz. Az elmúlt nyolc év alapvetően nem az építkezésről, hanem a korábban elért eredmények megőrzéséről szólt. 2018-ra befejeződött a strukturális rendszerváltás programja és összeállt egy szakmai fejlesztési programunk – a szakmai rendszerváltás programja –, de ahelyett, hogy ezt végrehajthattuk volna, egyre inkább az lett a feladatunk, hogy megvédjük a gyógyszerészet korábban kivívott pozícióit.
– Melyik az az eredmény, amit a legnagyobb sikerként értékelsz azok közül, amiket kamarai elnökként sikerült megvalósítanod?
– Ha csak erre a nyolc évre gondolok, örülök, hogy legalább jogszabályi szinten sikerült a fő csapásirányt megőrizni, beleértve a személyi jogra és a struktúrára vonatkozó rendelkezéseket, továbbá a négyes szabály természetes személyekre történő értelmezésének 2023-as visszahozatalát is. Sikerült leállítani a csomagküldéssel történő gyógyszerkiszolgáltatást és ezzel megvédeni a lakossági gyógyszerellátás gyógyszerészhez és gyógyszertárhoz kötését. Valamint sikerült blokkolni a kórházi gyógyszerellátás kiszervezését. És hogy egy látható eredményt is megemlítsek: nyolc évvel az első kezdeményezésünk után végre megjelent a gyógyszerészek vényírását lehetővé tevő jogszabály.
– És fordítva: melyik az a törekvés, amelyből a legnagyobb hiányérzet maradt benned azóta, hogy a Kamara elnöke vagy?
– Hadd maradjak továbbra is az elmúlt nyolc évnél. Még most is szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy a megerősített hatósági jogkörök ellenére a struktúrát és a személyi jogos gyógyszerészek kompetenciáit a napi gyakorlatban nem sikerült megvédeni. A csomagküldés leállítását követően nem sikerült előre lépni a vidéki gyógyszerellátás megerősítésében sem, pedig konkrét ígéretet kaptam rá. Sőt, minden szükséges előkészítő munkát is elvégeztünk és még egy kormányhatározat-tervezet is született. Nem sikerült a gyógyszertár nélküli települések gyógyszerellátását rendezni, beleértve a házhoz szállítást és az internetes gyógyszerkereskedelmet. Az árrések megoldatlansága és az ügyeleti szabályozás elmaradása a felelőtlenség iskolapéldája. Évek óta függőben van az étrend-kiegészítőkkel kapcsolatos rendeleti szintű szabályozás, pedig ott egy törvénymódosítással jó irányban indultunk el. Mindezek kapcsán most is el kell mondanom, hogy mi többnyire a politikai döntéshozóval vitázunk, viszont a meghiúsított vagy a rossz döntések mögött szinte mindig ott vannak a különböző, nagy érdekérvényesítő potenciállal rendelkező piaci szereplők.
– Sokan nem látják, hogy egy-egy kamarai ügy mögött milyen konfliktusok és tárgyalások zajlanak. Mi volt az elmúlt évek legnehezebb időszaka abból a szempontból, hogy egyszerre kellett megőrizni a szakma érdekeit és fenntartani a tárgyalási lehetőségeket?
– Több ilyen jut egyszerre eszembe. Az egyik, amikor 2023 tavaszán egy Karmelitába összehívott egyeztetésen a gyógyszerész nélküli fiókgyógyszertárak koncepciójával és a kórházi gyógyszerellátás koncesszióba adásával szembesítettek. Hasonló volt a helyzet a gyógyszerkiadó automaták ügyében, amikor 2024 őszén egy kormányülésről sikerült visszahozatni a velünk nem egyeztetett előterjesztést. Említhetem a Naszlady Attila Egészségfejlesztési Programot, ahol a fejlesztés első éveiben az akkori miniszter megtiltotta az érintetteknek, hogy a kamarát tájékoztassák, és hogy velem egyeztessenek. És ilyen volt például a gyógyászati segédeszközök regisztrációjával kapcsolatos tárgyalás-sorozat is. Ezekben az ügyekben is úgy kellett a szempontjainkat érvényesíteni, hogy tárgyalási pozícióban maradhassunk. Mindegyik esetben volt olyan szereplő, aki a saját céljai érdekében örömmel vette volna, ha a kamara álláspontját nem veszik figyelembe és az egyeztetéseken a helyünkbe léphet.
– Több kardinális ügyet a szakmai nyilvánosságtól is távol kellett tartani. Szerinted ennek következménye lett a Kamarával szembeni bizalmatlanság egyes tagok részéről?
– Csak részben. Nem minden ügyet lehet a széles nyilvánosság bevonásával eredményre vinni. Az ilyen ügyeket mindig a cél-eszköz viszonyrendszer szempontjából mérlegelem: melyik az az eszköz, illetve módszer, ami tárgyalási pozícióban tart még akkor is, ha komoly érdekkülönbség van a tárgyaló partnerrel. Az a személyes tapasztalatom, hogy a tárgyaló partner nyilvánosság előtti ekézése, és itt nem csak a politikus tárgyalópartnerekre gondolok, a legritkábban viszi előre az ügyeket. Főleg akkor, ha több különböző érdek ütközik egyidejűleg, és ahol nagy érdekérvényesítő erővel rendelkezőkkel szemben kell az álláspontunkat megvédeni. Ilyenkor a különböző konfliktuskezelési és tárgyalási technikákból az éppen hatékonynak tűnőt igyekszem kiválasztani. Persze, ha a kamara egyedüli szereplő lenne a politikával folytatott tárgyalásokon, talán a kommunikációs kérdéseket is nyíltabban lehetne kezelnünk, de a kamarán belüli transzparencia mindig biztosított. Ugyanakkor a más érdekeket képviselők párnázott ajtók mögötti tárgyalásairól transzparens tájékoztatást senki nem ad a kamarának, és ezt egy gyógyszerész sem várja el.
– Beszéljünk azokról az ügyekről, amelyek úgy voltak kamarai sikerek, hogy végül keveset beszéltünk róluk, mert fontos volt, hogy minden szereplő számára vállalható maradjon a megoldás. Melyek voltak ezek az ügyek?
– Az ilyen ügyekben általában azt tartom jónak, ha minden érdekelt az arcánál maradhat. Megint csak az elmúlt nyolc év emlékeiből idézek. Ilyen volt például, amikor egy nagykereskedő speditőr cégeinek akarták átadni a vidéki kistelepülések gyógyszerellátását. A parlamenti beterjesztés előtti napokban fújta be a postaládámba a tervezetet a szél. A tényről értelemszerűen beszéltem, de az érintetteket már nyilvánosan nem nevesítettem, mert velük a mindennapokban a szakmának később is együtt kellett működni. Úgyszintén ilyen volt, amikor a stratégiai gyógyszerlistára felkerülő valamennyi gyógyszer kötelező készlettartását akarták előírni a gyógyszertáraknak. Ebből is sikerült kibújni, amiben a MAGYOSZ elnöke volt a legfontosabb partnerem. Vagy amikor a környékbeli orvosoknak és betegeknek akarta az OGYÉI akkori főigazgatója láthatóvá tenni a gyógyszertárak készletgazdálkodási adatait. Vállalhatatlannak tartottam. Sikerült megakadályozni, de a hatóság akkori vezetőjét nyilvánosan nem nevesítettem. És annak a részleteit sem feszegettük nyilvánosan, hogyan jutottunk el odáig, hogy az OTC gyógyszerekre kiterjeszteni tervezett jogszabályi szintű árréskorlátozást – szintén a MAGYOSZ elnökével együttműködve – sikerült negyvenvalahány gyógyszer önkéntes árkorlátozásának a keretei közé szorítanunk. És hát a kórházi kiszervezés ügye úgyszintén iskolapélda. Annak ellenére, hogy már az elején sikerült megtudni, hogy kik és milyen motivációval szeretnék ezt megvalósítani, azért, hogy tárgyalási pozícióban maradhassak, itt is a visszafogott kommunikáció volt megfelelő. Pro és kontra kaptam miatta eleget, de így sikerült elérni például azt is, hogy sikerült támogató partnereket szereznem a blokkoláshoz.
– Mi az, amit a kommunikációban így utólag másként csinálnál, vagy a Kamarának másként kellett volna csinálnia?
Folytatjuk.
A beszélgetés második részében szó lesz a kamarai kommunikáció dilemmáiról, a Kamarát érő kritikákról, az új egészségpolitikai időszakról és arról is, milyen jövőt lát dr. Hankó Zoltán a magyar gyógyszerészet előtt.
