Nézem Miss Marple-t, Sherlockot és Murdock felügyelőt, amint éles eszükkel még a legfondorlatosabb agytekervényekbe is belelátnak, frappáns technikával leplezik le a természetéből adódóan önhitt bűnözőt, és szabadítják ki a megtervezett pokolból a még meg nem történt gyilkosság potenciális áldozatát.

Snitt, reklám. Nem hiszek a fülemnek. A hölgy beúszik a látómezőbe, rám mosolyog, s azt mondja, eddig sokat bajlódott a reklámban pontosan körülírt nyavalya tüneteivel, ám ismerőse kihúzta a csávából, mert az ő tanácsára elkezdte szedni a reklámban pontosan megnevezett gyógyszert. Azóta köszöni, jól van, a probléma elillant, évek küszködésének már nyoma sincs.

Milyen egyszerű lenne, ha minden bajt el lehetne hárítani azzal, hogy az ember felhívja az ismerősét, esetleg bekopog a szomszédba, hogy mondd, te mit szedsz erre és erre a betegségre? Előtte persze fel kell állítani az öndiagnózist, eldönteni, hogy orvos helyett a magunk gyógyítói leszünk, valamint azt is, a laborban előállított molekula vagy a természet által teremtett hatóanyag rokonszenvesebb-e. Aztán nyomás a telefonhoz vagy a szomszédba. Ez bizony már a negyedik lépés a döntések sorában.

A reklámspot végéről természetesen nem maradhat le a kötelező szöveg, hogy kit kell faggatni a kockázatokról és mellékhatásokról. Nem a barátnőt vagy a szomszédot, hanem a dokit meg a patikus. Ők ugyanis jól tudják, hogy a bogyóban rejlő molekula egyébként nem is olyan veszélytelen. Ha az lenne, nem hatna a bajra sem, ezért nem is reklámozhatnák. Hatástalan vagy hamis dolognak ugyanis – mint tudjuk – az egészségügyben tilos hírverést csapni.

Az egészségügyi játékszabályok hűtlenül elterelik figyelmemet a képernyőre visszatért nyomozóról, és saját kutakodásom eredménye jut eszembe: az ilyen reklámozást nem tiltja semmilyen jogszabály. Más lapra tartozik, hogy illik-e egy – bár vény nélkül kapható – gyógyszer fogyasztását olyan elegáns könnyedséggel serkenteni, mint a százszázalékos gyümölcsléét vagy a folteltávolító szuperfolyadékét, az esetleges kellemetlen utózöngék kapcsán pedig az orvos és a gyógyszerész szaktudását és kutya kötelességét emlegetni. Ez „csupán” etikai kérdés ma még, és az efféle megfontolások nem várhatók el a molekulát előállító ipartól. A játékmestereket sem lehet megkérni, fogalmazzanak egyértelműbb szabályokat. Ehhez ugyanis pontosan tudni kellene, hogy a szereplők mit és miféle érdekek mentén szeretnének játszani, nem szólva arról, hogy a hülye által is érthető szabályt nálunk csak a hülye tartja be.

Szerencsénkre azonban a minduntalan és kötelezően emlegetett orvosoknak és gyógyszerészeknek a hivatásuk miatt is alapvető közük van magasabb rendű elvárásokhoz.

Készül az egészségügyben működő kamarák etikai kódexe. Valószínűleg nem vagyok egyedül a kíváncsisággal, hogy a „ne árts!” követelményén kívül vajon milyen alapelveket fogalmaz meg a három testület. A kérdés annál is érdekesebb, mert tavasszal – amolyan húsvéti ajándékként – a parlament úgy döntött, hogy az orvosoknak, a gyógyszerészeknek és az ápolóknak ismét kötelező a tagság, ezzel tehát a népképviselet újból a közhatalom részévé emelte a kamarákat.

Ha a képviselet nem is, de a „nép”, a „köz” pontosan tudja, mit várjon el az egészségügyi dolgozóktól. Mindent és semmit. Mindent, mert létkérdés a jó diagnózis, a helyesen meghatározott terápia, a gondos ápolás vagy a patikában kiszolgáltatott gyógyszer mellé adott szakszerű és érthető utasítás, tanács. Semmit, mert a módszerek és eljárások ismerete a gyógyítással való irracionális azonosulást követelné a laikusoktól. S mivel az ember semmiképp nem tudhatja, hogy a mindent jelentő egészséghez pontosan mit kérjen gyógyítójától, marad a bizalom, hogy az orvos, a gyógyszerész és az ápoló okosan dönt majd helyette. Csakis a javát akarja, a sajátja elé helyezve gyógyítottja érdekét. Ez persze egyre többször követel egyre több áldozatot tőle, ám a körülményt csupán egyetlen játékosnak lenne joga figyelmen kívül hagyni: magának a betegnek.

Az is más kérdés, hogy a gyógyítók köztestületei képesek lesznek-e megoldást találni azokra az esetekre, amikor a jégre csalogatott és képességeit túlértékelő beteg pofára esik a dupla rittberger közben. Egyelőre biztosan nem, mert a kamarai csapatokban csak kamarai tagok játszanak, a testületek értük tartoznak közvetlen felelősséggel, a betegekért csak áttételesen, a gyógyszereket reklámozókhoz pedig semmi közük. Legföljebb kifejezhetik nemtetszésüket – ha akarják –, mi meg abban bízhatunk, hogy meg is teszik.

De hogy változik-e ettől valami? Egyelőre semmi. A játékterületek között éles a határvonal, a szabályok nem simulnak össze, ezért még egy briliáns agyú nyomozó sem tudná kideríteni, hogy a köztestületek, hivatalok és cégek alkotta Bermuda-háromszögben hirtelen hová tűnt a beteg ember igazsága. A szereplők közül egyedül a betegeknek nincs közhatalmi kamarájuk, gazdag cégük és nagy hatalmú hivataluk, így nem számítanak egyenrangú játékosnak. Csak a nyavalyájuk van, ami túlságosan leköti őket ahhoz, hogy új szabályokon kezdjék törni a fejüket. Ráadásul a sóhivatalig sem jutnának vele.

Szeretnék örülni a reklámhölgy sikeres gyógyulásának, de nem igazán tudok. A kábítószerfüggő Sherlock közben nekiveselkedik, hogy hódoljon szenvedélyének, mialatt nélkülözhetetlen és elmaradhatatlan segítője, Watson doki a maga romantikus stílusában állhatatosan körmöli a nyomozó legújabb sikereit.

Niczky Emőke

forrás: Magyar Hírlap