„…éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok”
(Ef 4,1

Quo vadis pharmacia?

Dr. Hankó Zoltán

A 2024-es év elején dr. Csupor Dezső professzor úr, MGYT alelnök felkért, hogy egy készülő kiadványba írjam meg a közforgalom (közvetlen lakossági gyógyszerellátás) helyzetértékelését és vízióját. A levélből az is nyilvánvalóvá vált, hogy hasonló felkérést kapott az oktatás, az ipar és a kórházi-klinikai gyógyszerészet egy-egy képviselője is. Mint jelezte, az MGYT a kiadványt az alapításának centenáriumára kívánja megjelentetni. A felkérést elfogadtam és júliusra el is készítettem az írást „Quo vadis pharmacia?” címmel.

Ezt követően, szeptember végén rendezte az MGYT a centenáriumi ünnepségsorozat záró eseményét, amelyen a négy témában dr. Bódis Attila (ipar), prof. dr. Botz Lajos (oktatás), dr. Süle András (kórházi-klinikai gyógyszerészet) és én (lakossági gyógyszerellátás) tartottunk előadást.

A gyógyszerészet jövőképe mindenképpen további egyeztetéseket igényel, ezért a konferenciát követően kezdeményeztem, hogy az MGYT, a MAGYOSZ és a Kamara a felkért szerzők bevonásával folytassa a közös gondolkodást az MGYT koordinálásával. Azóta több egyeztetés is történt és decemberben az MGYT honlapjára feltöltésre került dr. Bódis Attila és prof. dr. Botz Lajos írása, valamint a „Quo vadis pharmacia?” című írásom.

Mivel a „Quo vadis pharmacia?” c. írás terjedelmes, az elkövetkező napokban több részre bontva, de változatlan tartalommal teszem közzé a Kamara honlapján, a minél szélesebb körű elérhetőség érdekében. Az írás az alábbi fejezetekre bontva jelenik meg:

   I. Bevezetés, Történelmi távlatok
   https://www.mgyk.hu/dr-hanko-zoltan-quo-vadis-pharmacia-8211;-i-resz.html

   II. Állam és gyógyszerészet
   https://www.mgyk.hu/dr-hanko-zoltan-quo-vadis-pharmacia-8211;-ii-resz.html

   III. A gyógyszertári gyógyszerészet gazdasági dimenziói
   https://www.mgyk.hu/dr-hanko-zoltan-quo-vadis-pharmacia-8211;-iii-resz.html

   IV. Kompetenciák, gyógyszertári szolgáltatások
   https://www.mgyk.hu/dr-hanko-zoltan-quo-vadis-pharmacia-8211;-iv-resz.html

   V. Társadalmi környezet és az elvárások
   https://www.mgyk.hu/dr-hanko-zoltan-quo-vadis-pharmacia-8211;-v-resz.html

   VI. A technológiai környezetről
   https://www.mgyk.hu/dr-hanko-zoltan-quo-vadis-pharmacia-8211;-vi-resz.html

   VII. Gyógyszerészi szemlélet
   VIII. Merre tovább? 

 

VII.

Gyógyszerészi szemlélet

A gyógyszerészek jelentős része hivatásként tekint a gyógyszertári tevékenységére. A hivatások magas társadalmi presztízzsel rendelkező foglalkozások, ahol a hivatásukat űzők feladataikat lelkiismeretesen, azaz a hivatásukból rájuk háruló szakmai, etikai normákat és személyes morális értékrendjüket szem előtt tartva hajtják végre. Azokban a hivatásokban, amelyek gyakorlói az emberekkel közvetlenül is kapcsolatba lépnek, általában nagy az információs aszimmetria a hivatásgyakorló és a szolgáltatást igénybe vevő között, továbbá jellemző, hogy „bizalmi” szolgáltatást nyújtanak. (A közvélekedés a hivatásokat gyakran a diplomás foglalkozásokra korlátozza, de itt is igaz, hogy a hivatás megélése nem diplomafüggő; vannak olyan hivatások, amelyek betöltése nem feltételez felsőfokú iskolai végzettséget.) 

Ugyanakkor emlékszem azokra a méltatlan vitákra, amelyek a liberalizációt közvetlenül megelőző (2002-2006 közötti) és a liberalizációs években folytak vezető politikusok, köztisztviselők és „gondolkodók” részvételével arról, hogy a gyógyszertári gyógyszerészi munka nem is hivatás, sőt nem is annyira egészségügyi, hanem inkább kereskedelmi tevékenység. Érvként többnyire azt hozták fel, hogy a vényre felírt gyógyszerek vonatkozásában a gyógyszerészek más akaratát hajtják végre, az öngyógyítás-öngyógyszerelés kapcsán pedig a „beteg” dönt arról, hogy mire van szüksége. És egyébként is az ilyen termékbeszerzés az „élményvásárlás” kategóriájába tartozik, amikor is a vásárló „megajándékozza magát” egyik vagy másik gyógyszerrel. A gyógyszerészet azonban bizalmi szolgáltatás, mert a beteg nem tudja megítélni a termék/szolgáltatás (1) szükségességét, (2) jóságát és (3) árának reális voltát, továbbá az öngyógyítás-öngyógyszerelés folyamata sem a termékválasztással kezdődik.

1. A gyógyszerészet egyszerre segítő és gazdálkodó hivatás. Segítő hivatásként „legfőbb érték a beteg üdve”. A vállalkozások világában viszont legitim cél a gazdasági haszon (profit) maximalizálása. Ebben a kettős kötésben nehéz megfelelő egyensúlyt találni. Elvileg az egyensúlyt szolgálják a piacszabályozás eszközei.

Az egyensúly megteremtésében közös a felelőssége

– a politikának (mint szabályozónak és mint a gazdálkodási feltételek alakítójának, továbbá a finanszírozási prioritásokról döntő aktornak),
– a hatóságnak/hatóságoknak (amelyeknek az egyértelmű ellenőrzési feltételek kialakításával és azzal kell(ene) hozzájárulni az egyensúlyhoz, hogy „megérje” a szabályokat betartani és „ne érje meg” a szabályokat figyelmen kívül hagyni), valamint
– a hivatás gyakorlójának, akinek törekednie kell arra, hogy olyan döntési modellt alakítson ki magának, amelyben az első döntési pont a beteg objektív érdeke, és csak ezt követően keresi a számára gazdaságilag is kedvező megoldást.

A nem gyógyszerész gyógyszertártulajdonostól várni lehet, de elvárni nem, hogy saját üzleti érdekeit önként háttérbe szorítva lelkesedjen a gyógyszerészi hivatásetika alapvető normáinak érvényesüléséért. Úgyszintén nem lehet elvárni, hogy a gyógyszertári vállalkozás beszállítói (pl. gyárak, nagykereskedők, gyógyszertári hálózatok tulajdonosai, franchise gazdák, informatikai szolgáltatók, könyvelő cégek) saját üzleti céljaikat önként rendeljék alá a hivatásetikai céloknak, és olyan szabályozást kezdeményezzenek, amely ezek prioritását saját üzleti céljaik ellenében érvényesíti.

A gyógyszertár egyszerre része az egészségügyi értékláncnak és a gyógyszerpiaci ellátási értékláncnak, sőt mindkét értéklánc végső pontja. A gyógyszerész a gyógyszertárban találkozik a beteggel és feladata az egészségügyi problémáinak megoldása. A gyógyszerpiaci ellátási értéklánc utolsó pontjaként ugyan együttműködnek vele a piaci aktorok, azonban senki nem kérheti számon rajtuk, hogy az együttműködésben a saját önérdekeiket tekintik elsődlegesnek. Ezt tudomásul kell venni. Ezért „haragudni” nem lehet rájuk, mert a mai gazdasági életben ez velük szemben az elvárás és az ismert tanmese szavaival élve „ilyen a természetük”. Ugyanakkor sem elfogadni irányító pozíciójukat a gyógyszertár működtetésében, sem belesimulni a piaci magatartásukba nem szabad(na).

Az egészségügyi és a gyógyszerpiaci ellátási értéklánc közötti kényes egyensúly megteremtésében és fenntartásában, másra nem áthárítható felelőssége van a szabályozó/finanszírozó politikának, a hatóság(ok)nak, a szakmai érdekvédelemnek és a hivatás gyakorlójának, akit nemcsak az esküje kötelez, hanem az Európai Unió Bírósága fentebb már idézett ítélete is kimondta, hogy vele szemben komoly etikai elvárások támaszthatók.

A piacszabályozás egyaránt kiterjed a gyógyszerre, a gyógyszertárra és a gyógyszerészre. Ugyanakkor a jelenlegi szabályozást (minden értékének elismerése mellett) elégtelennek tartom, mert olyan struktúra és feltételek folyamatos biztosítására lenne szükség, (1) amelyben nem kell a hivatás gyakorlójának sem anyagi, sem személyes áldozatot hozni azért, mert szakmai és gazdasági tevékenységében etikus döntést akar hozni, (2) ahol nem éri meg szabályt sérteni és etikátlannak lenni, mert számolni kell ennek a következményeivel, és (3) amely preferálja a szakmai lelkiismeret szerinti feladatvégzést. Rossz az a struktúra, amelyik késztet / kényszerít személyes hibák (bűnök) elkövetésére. Kötelessége lenne a politikának, a hatóságnak, a szakmapolitikának és minden (munkahelyi) vezetőnek olyan struktúra és feltételek kialakításáért dolgozni, amelyek minden elemében az objektív betegérdekeket kiszolgáló gyógyszerészi gyakorlatot támogatják.

Személyes élmény – amit budapesti patikaprivatizációs biztosként tapasztaltam meg –, hogy az egzisztenciális (gazdasági) érdekek és etikai normák ütközésekor rendre a gazdasági önérdekérvényesítés nyer. Azóta számos alkalommal tapasztaltam ennek a megállapításnak a valódiságát.

Önkritikusnak kell lenni abban, hogy míg a kamara sok év óta a megfelelő struktúra kialakításáért küzd (több-kevesebb eredménnyel), addig az etikai intézményrendszere korlátozott hatékonysággal végzi a feladatát. Egyfelől nem egyszer érzem a „szekértábor” szemlélet érvényesülését (ne bántsuk, mert hozzánk tartozik). Másfelől problémát jelent az etikailag kifogásolható magatartás egységes értelmezése. Harmadrészt a mai napig azt tapasztalom, hogy az etikának a gyógyszerészi közgondolkodásban a szankcionáló oldala van előtérben, holott az etikus szemlélet és magatartás kialakítását kellene az intézményrendszerünknek preferálni: a jogszabályi előírások betartása mellett az etika pozitív aspektusaira kellene elsődlegesen fókuszálni.  

Nagy kérdés, ha túl akarunk lépni az etikai intézményrendszer egyébként jogszabályok és etikai kódex által meghatározott normatív tevékenységi körén és el szeretnénk érni egyfajta pozitív etikai szemléletet, vajon milyen etikai modell szerint érdemes gondolkodni. Ma sokféle etikai modell van „használatban” (pl. utilitásetika, következményetika, kötelességetika, arisztotelészi etika), valahol ez is egyfajta értékválság tünete. Ezek között – a bioetika nagy rendszerét is figyelembe véve – a felelősségetikai megközelítést látom a gyógyszerészi gyakorlatban a leginkább érvényesíthetőnek. A felelősség egy viszonyrendszer, ahol (1) valaki, (2) valakinek (3) valakiért felel (felelősséget vállal).  A stakeholder elmélet alapján mindazok nevesíthetők, akikért a gyógyszerész felelősséggel tartozik, másfelől a felelősségvállalás egy olyan hozzáállás, ami a világnézetünk, habitusunk és személyes tulajdonságaink különbözőségeitől függetlenül egységesen értelmezhető. A gyógyszerész egyszerre értelmiségi, egészségügyi szakember és vállalkozó (vagy mikrovállalkozás alkalmazottja), ezért felelősséget kell vállalnia (1) önmagáért, (2) a vállalkozásáért, (3) a betegéért és (4) a környezetéért (beleértve a saját hivatását is.) Más kérdés, hogy a felelősségvállaláshoz a szükséges feltételeket is biztosítani kell (pl. felkészültség, döntésképesség, szakmai és egzisztenciális függetlenség).

 

2. A normakövetés normája, pontosabban a szabályok betartásának szándéka, úgyszintén az alapokhoz tartozik. Ez több szempontból fontos, de nehéz elvárás. Az elmúlt évtizedeket figyelembe véve ma az ötödik gyógyszerészet modell van hatályban. Volt (1) állami/önkormányzati 1990-ig, majd (2) ennek tovább élése mellett szabályozatlan (1990-1994), aztán (3) szükséglet alapú (etikus modell) 1994-2006 között, utána (4) liberalizált (merkantil modell) 2010-ig, amelyet egy (5) vegyes modell követett 2011-től. Ez utóbbi az etikus modellre irányuló, szükséglet alapú, személyes felelősségre alapozó rendszer. Egy felnőtt ember az életben egy rendszerváltáshoz is nehezen igazodik, mégis sokan vannak olyan pályatársaink, akiknek mind az öt modellhez egyik napról a másikra igazodni kellett. 

Ráadásul a rendszerváltozást megelőzően az volt a társadalmi „norma”, hogy csak azt lehet tenni, amit megengednek. A rendszerváltozáskor ez megváltozott a „bármit tehetsz, ami nem tilos”-ra. Azonban pár éven belül ez tovább változott a „bármit tehetsz, csak rajta ne kapjanak” szlogenre. Sajnos ez a szemlélet – személyes tapasztalat is – jónéhány gyógyszertári vállalkozásban is polgárjogot nyert.

3. A gyógyszerészi hivatás közösségben való megélése nemcsak a megosztott érdekek miatt nehéz, hanem a gyógyszertári gyógyszerészek jelentős mértékben „atomizált” környezetben dolgoznak, ahol egyedül (legalább 600 gyógyszertárban) vagy másod-, illetve harmadmagukban dolgoznak gyógyszerészként. A közösségépítés „virtuális” technikái az eddigi tapasztalatok szerint a kritikai attitűd erősödésével járnak (ahol nem is mindig érvényesül a racionalitás), de a valódi közösségépítésben kevés eredményt hoznak.

4. Végezetül, a gyógyszerészi szemlélet szempontjából, fontosnak tartom, hogy saját magunk számára egyértelműsítsük a lakossági gyógyszerészetben a tulajdonos és foglalkoztatott gyógyszerészek helyzetét. Ezt különösen az után tartom indokoltnak, hogy a COVID-pandémia legsúlyosabb időszakában az akkori miniszer nemcsak az „összes egészségügyi dolgozónak” beígért egyszeri juttatást nem biztosította a gyógyszerészeknek és a gyógyszertárakban foglalkoztatottaknak, hanem az ezt követő polémiában a valósággal köszönőviszonyban nem lévő és a gyógyszerészek számára dehonesztáló adatokkal akarta igazolni a hibás döntést. Egy vele készült interjú részeként pedig „tejfölárusnak” titulálták azokat a gyógyszerészeket, akik akkor a lakossági egészségügyi ellátásban szinte egyedül elérhető szakemberekként állták a sarat.

Sajnos, sem az akkori miniszter sem más, sem a hibás döntésért, sem ezért az otromba megnyilvánulásért azóta sem kért elnézést. Így hát a szakmán belül kellett valamiféle „gyógyírt” tenni a sebre, hogy önértékünkkel tisztában lehessünk. Nem csak tudni, hanem tudatosítani is kell, hogy a gyógyszertári gyógyszerész

– diplomás szakember; diplománk egyike annak az ötnek, amelynek megszerzése foglalkozásdoktori címmel jár,
– a gyógyszer szakértője, a gyógyszerminőség és -biztonság őre és garanciája,
– a gyógyszeralk

almazás szakértője, a gyógyszerhasználati adherencia záloga,
– az ellátásbiztonság letéteményese, a gyógyszerellátási logisztika felelőse,
– a gyógyszertári vállalkozás jogszabály által elismert többségi tulajdonosa,
– a gyógyszertár működtetője és szakmai vezetője,
– a gyógyszertári gyógyszerkészítés kizárólagos felhatalmazottja, továbbá
– nincs olyan orvosi szakma, amely gyógyszer nélkül képes lenne gyógyítani: a gyógyszer és a gyógyszerész az egészségügy megkerülhetetlen szereplője.

 

Összegzés:
Nincs értelme a gyógyszertári gyógyszerésznek azon meditálni, hogy egészségügyi szakember vagy sem: rajtunk múlik a betegekhez és a világhoz való viszonyunk. Sőt, ha az önértékünkkel tisztában vagyunk és rendben van az önreflexiós képességünk, az önvédelmi reflexeink is egészségesek lehetnek.

(Folytatása következik)

 

 

vissza